Otthon jártunk

És remek volt, tényleg, nagyon nagyon jól éreztem magam.
Persze rövid volt, és a nagy része idegeskedéssel meg stresszeléssel telt (vizsgázni voltam), de priceless, hogy főztek rám, hogy volt, aki foglalkozzon a gyerekemmel (akinek elérhető közelségben vannak a szülei, el sem tudja valószínűleg képzelni, milyen az, amikor az alaphelyzet ennek az ellenkezője).
A vizsga jól sikerült, a hiúságomnak meg a maximalizmusomnak persze jót tett, de kb leszarnám azt is, ha nem sikerült volna ennyire jól, lényeg, hogy túl vagyok rajta, és nem kell ismételni.
Míg otthon voltunk, Mici nyaralt a leginkább, ilyenkor aztán megy a nagyszülői kényeztetés! A leányzó kapott télikabátot, őszi cipőt, barbit, több köbméter matricát, babákat, kis kutya fülét. A nagyszülők elvitték színházba, bábszínházba, meg a Vadasparkba.
Mondjuk az édes volt, és nagyon meg is hatott, hogy négy (na jó, majdnem öt) nap után, amit Mici F szüleinél (és nélkülem) töltött, este, amikor 1 percre otthagytam a kádban - a tesóm és anyukám mellette volt - éktelen bömbölésben tört ki. Nyilván rettenet fáradt is volt, és hiányoztam is neki, mert miután leráztam a kedves ismerőst a telefonban, és visszamentem hozzá, nagy nehezen csak annyit nyögött ki két hüppögés közt, hogy "egész nap csak téged akartalak"! Awww. Imádom.

Aztán még az is jó volt, hogy pénteken együtt mentünk ki a temetőbe a szüleimmel, tesómmal és Micivel. Mickó még soha nem volt temetőben, úgyhogy picit tartott is a dologtól, de meséltem neki sokat, és szerintem jó volt, hogy velünk jött. Imád kertészkedni, úgyhogy segített elültetni a virágokat. Az elhunytak közül mondjuk csak a nagynénémet ismerte, de nyilván rá sem nagyon emlékezhet, csak egyszer-kétszer találkoztak.

Hát ilyesmik.

Egy életem, egy halálom.

És jöjjön, aminek jönnie kell. Majd egyszer megírom rendesen is.

vitriol

Kedves X!*

Méltányolom az igyekezetét, amellyel levenné a bírálatok értelmezésének terhét a vállamról, és javaslattal él a további teendőimet illetően. Elárulom, hogy a Portás bácsinak is megmutattam őket, és képzelje, egészen máshogy látja a helyzetet, mint Ön. Most összezavarodtam, vajon kire hallgassak?

Tisztelettel,
manner manner




* Doktori ügyintéző, nem mondom meg, hol.

Beszél, beszél

Eljött az a nap is, amikor Mici angolul szerepjátékozik. Peppa Pig, George, Daddy Pig, Rebecca Rabbit, a szarvatlan Madame Gazelle és az egész banda játszik a játszótéren, meg ebédelnek, meg jóéjszakát kívánnak egymásnak, satöbbi, all roles played by Mici.
Az már régóta megvan, hogy vacsora közben rázendít egy angol énekre, mesére, mondókára, és néha tök érthetően, tisztán mondja/énekli a szöveget (vicces yorkshire-i kiejtéssel), oké, néha van benne halandzsa is. Egyik nap meg, amikor F-fel játszótéren voltak, és Mici a mellette hintázó kislánnyal traccsolt,  a lányka egyszer csak kérdezett F-től valamit, amit F nem értett. Második, harmadik nekifutásra se. Mici erre a legnagyobb természetességgel mondja F-nek: Azt kérdezi, hogy te vagy-e az apukám.

Jaj

Mici ma lefekvés előtt megkérdezte, hogy mi lesz vele, ha meghal, illetve, hogy ha mi meghalunk, akkor ki lesz az ő apukája és anyukája. El is sírta magát közben, látszott, hogy komolyan fél ettől. Aztán kiderült, hogy már álmodta azt valamikor, hogy meghaltak a szülei.
Az ölembe vettem, és F-fel igyekeztünk megnyugtatni. Meséltünk neki a témával kapcsolatos gondolatainkról (főként nyilván arról, hogy remélhetőleg soká fogunk meghalni, meg hogy igazából senki nem tudja, hogy mikor fog meghalni, de általában az emberek öreg korukban halnak meg.. meg effélék.) De basszus, mégis hogyan lehet megnyugtatni egy kisgyereket olyan témában, amitől mi magunk is félünk?
Én például (néha) félek olyasmiktől, hogy nem látom felnőni a gyerekemet, vagy nem érem meg az öregkort, de gondolom, ezzel sokan vannak így, akiknek gyerekük van. Attól is félek, hogy meghalnak a szüleim, pedig nyilván valamikor meg fognak halni, de ennek a gondolatától mégis tök szomorú leszek, és attól, hogy marha messze élünk egymástól, csak még inkább - ami félig nyilván pszichés, hiszen racionálisan nézve nem függ össze a kettő. Hál'Istennek jól vannak, már  nem olyan fiatalok, de elég fittek. A nagyszüleim meghaltak, az anyai nagymamám halálát már felnőttként éltem meg, az ő és nagynéném elvesztésére ma is szomorúsággal gondolok... És nyilván, amikor az ember apja vagy anyja hal meg, az sokkal rosszabb.
Abba pedig bele sem akarok gondolni, hogy az embernek a gyerekét milyen szörnyű elveszíteni, ezt nem tudom, hogy hogyan lehet ép ésszel túlélni.