She's gone...

Drága nagynéném itt hagyott ma bennünket. Nagyon súlyos beteg volt hosszú évek óta, mégis váratlanul ért a hír. Karácsonykor nem tudtunk találkozni, reméltem, hogy húsvétkor majd sikerül, felvisszük Micit... Rohadt érzés, hogy nem válaszoltam a boldognévnapotkívánós íméljére... a szimpla köszönöm helyett szerettem volna  hosszabban írni neki... de most már sosem íródik meg az a levél. Íme, a tett halála az okoskodás.
Kamaszkorom első számú példaképe volt, valósággal rajongtam érte... Mici születése után ő volt gyakorlatilag az egyetlen, aki nem a szokásos sablonszöveget nyomatta... Erre mindig emlékezni fogok.

Hűha! Mici 11 hónapos

Hát ej de rohan az idő. Néha azt kívánom, hogy bárcsak lehetne megállítani.... kiélvezni minden percét, pillanatát ennek a tündéri korszaknak. Olyan furcsa arra gondolni, hogy már sose lesz ilyen kicsi, például, amikor teszem el a kinőtt ruháit... Annyi mindent tud már, csak lesek, minden napra jut szinte valami új.

Korábban el sem tudtam képzelni, hogy ennyire lehet rajongani egy gyerekért. De egyszerűen nem tudok betelni vele.

(Hamarosan jön a rendes beszámoló is, képekkel, meg minden.)

Megint egy évvel...

... öregebb lettem. Hogy vajon bölcsebb is, az kérdés, bár tagadhatatlanul gazdagodtam bizonyos tapasztalatokkal az utóbbi évben.
Érdekes, a tavalyi szülinapomon is ezzel a címmel akartam írni, de aztán arról nem is lett bejegyzés. Pedig tavaly igen jó szülinapom volt, tök jól sikerült családi találkozóval, a rokonok kedvesek voltak egymással, és nagyon klassz / szép dolgokat is kaptam, és ott volt a hasamban a babóka... what more can you ask for?
Asszem, bizonyos tekintetben olyan jó már nem lesz sohasem.

Más tekintetben meg nyilván jobb lesz, csak meg kell tanulni értékelni azt, ami van.
Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy én nem vagyok az a "repesek a boldogságtól" fajta, de még csak "úgy általában elégedett" sem...
Huhh, szívderítő szülinapi bejegyzés. Talán csak az van, hogy (valamikor) felnőttem.