Előzmények #4

Na, akkor itt az utolsó (előtti?) rész. Ott hagytam abba, hogy 2008 januárjában úgy döntött az előző hysteroscopiát végző orvos, hogy nincs szükség a másodszori beavatkozásra (= a műtéti befejezést is beleszámítva a 4. műtétre) a mióma megszületése után, hanem viszlát, éljek boldogul, szüljek gyereket.
Igen ám, de a panaszaim csak nem múltak el teljesen. Enyhültek valamelyest, de menseskor pl. továbbra is görcsöltem, szóval nem volt tök oké a dolog. Na, olyan április környékén vissza is mentem én az én dokimhoz, hogy ez és ez van. Ultrahang... és basszus, megint ott volt. Ugyanott, ahol korábban (a méh fundusából, vagyis tetejéből az üregbe befele nőve), csak kisebb volt, olyan 2-2,5 centi. Ráadásul, az is kiderült az ultrahangból, hogy a méhfal egy helyen kb 2-3 milliméteresre vékonyodott az eddigi történések miatt. Na mindegy, azt mondta a dokim, hogy mivel ez még ilyen jó kicsi, talán sikerülhet mellette a terhesség, vágjunk neki, és a dolgot megsegítendő, Clostilbegitet írt fel a következő 2 ciklusra. Hát nem sikerült.
Őszre aztán a mióma jó szokásához híven megint jól megnőtt, de ekkor már azt mondta a doki, hogy most már muszáj lesz egy nagy hasi műtét, mert világos, hogy az eddigi módszerek nem váltak be. Na, össze is hozott egy szuper sebésszel, aki egyrészt halálra ijesztett megint azzal, hogy rosszul néz ki, viszont némi reményt adott azzal, hogy talán mégis sikerül ezzel a kevésbé invazív módszerrel a dolog. Vagyis azt mondta, hogy hysteroscoppal fogja elkezdeni, aztán majd meglátja. A beavatkozásra szeptemberben került sor, ugyanolyan volt, mint a múltkori, azzal a különbséggel, hogy sokkal szarabb, szinte embertelen környezetben, ráadásul az orvos csak akkor közölte, hogy semmiképp nem fog felvágni, amikor már a műtőasztalon voltam... Ami az én szempontomból érthetetlen volt - sőt, ha előre tudom, talán nem is vállalkozom rá, mert már kiderült, hogy a kisműtét nem oldja meg a problémát... és iszonyatos elszánás kellett ahhoz, hogy hagyjam magam felvágni... Úgy éreztem, hogy erre mégegyszer nem leszek képes.
Na, a műtét után felhívtam az orvost, így volt megbeszélve, és kerek perec közölte, hogy ez sajnos rosszindulatú. Egy világ omlott össze bennem... Nagyon határozottan mondta... és tudni kell róla, hogy rengeteg daganatot operált már... Az ellenvetéseimre azt mondta, hogy a legutolsó szövettanom is majdnem egy éves, azóta sok minden történhetett, mindenképp gyanús, hogy rendkívül gyorsan nő. A másik rossz híre az volt, hogy persze nem sikerült eltávolítani teljesen. Bőgve hívtam a saját dokimat, aki nagyon kedves volt, próbált megnyugtatni, hogy korábban is mondtak már rá ezt-azt, és mégse volt igazuk, ne gondoljak rá, amíg nincs meg a szövettan.
3 hét idegőrlő várakozás... A végén már naponta telefonáltam be, hogy elkészült-e... Aztán egyszer azt mondták, hogy kész, de nem mondhatnak semmit... szágulodttam befele... A nővér kikereste, szó nélkül adta a kezembe... Nagyon hosszú szöveg volt, az eddigi leghosszabb, de a végén ott volt, hogy nincs semmi rosszindulatú. A hirtelen megkönnyebbüléstől majdnem elbőgtem magam, azért a biztonság kedvéért elkaptam egy orvost, és megkérdeztem, hogy tényleg jól értem-e. Megerősített, hála Istennek. Körbetelefonáltam a fél világot. Az örömöm addig tartott, amíg az operációt végző orvost elértem, aki alig akarta elhinni, be is olvastatta az egészet a telefonba, aztán mondta, hogy menjek el a rendelésére, megvizsgál és megbeszéljük, hogyan tovább. Csak tisztességből mentem el, a hasi műtétről hallani sem akartam.
Ráadásul amiket mondott!! Huhh. Pl olyanokat, hogy az egy dolog, hogy ő kiszedi onnan a miómát, de hogy teherbe tudok-e esni valaha utána, azt nem tudja garantálni, mert olyan rossz helyen van... Szóval nem tűnt nagyon vonzónak a lehetőség. A saját dokim azt mondta, hogy nem véletlen, hogy még ez a szuperorvos se merte elsőre bevállalni a hasi műtétet, tényleg kockázatos.
Végül azt találták ki, hogy fél évre leállítják a ciklusomat, vagyis mesterséges menopauzába küldenek, hátha ettől valamennyire összemegy a göb, ezáltal kedvezőbb helyzet teremtődik a műtéthez. Hát ez már végképp borzaszóan hangzott, nem akartam hagyni magam. Úgy döntöttem, hogy utánajárok minden elképzelhető lehetőségnek, és csak akkor adom be a derekamat, ha minden kötél szakad. Az idő meg persze sürgetett, mert december elején kellett volna mennem ahhoz az n+1-edik orvoshoz, aki elkezdi velem ezt a ciklusleállítós borzalmat, és ekkor már november volt.

Előzmények #3

Ott hagytam abba múltkor, hogy az 1. számú műtét nem volt sikeres, de legalább kiderült, hogy miómám van. Mivel ez javában nyár közepén volt, a dokim azt mondta, hogy akkor most őszig nem akar piszkálni, akkor majd kitaláljuk, hogyan tovább, addig élvezzem az életet.
Hát nosza, én nekikezdtem mindenféle természetgyógyász dolgoknak utánajárni. Nem részletezem, de sok mindent kipróbáltam a gyógyteáktól a tornán (Aviva) át a diétáig és az akupunktúráig.
Eljött az ősz, húztam az időt, ameddig lehetett, hátha beáll valami kedvező fordulat, de aztán ellátogattam a dokihoz. A mióma maximum stagnált, de inkább nőtt. Úgyhogy előirányozta a következő műtét, ezúttal hysteroscopiát, ugyanabban a kórházban, de egy másik orvosnál.
Elmentem az adott orvoshoz megbeszélni a részleteket, elvitt ultrahangra - hát ez emlékezetes volt, mert vagy 3-4 orvos nézte végig, nyilván ekkora látványosságnak számítottam. Remek. Aztán azzal a hírrel döbbentettek le, hogy ez egy menetben valószínűleg ki se fog jönni, akkora nagy, ezért 3 hónappal később a beavatkozást meg kell ismételni. Mivel addigra már mindenfélét olvastam és hallottam mióma-témában, a vizsgálat közben megkérdeztem, hogy muszáj-e ez a műtét, nem lehetne-e, hogy hagyják szépen megszületni a miómát. Erre nézegették, aztán hümmögtek, hogy ez tutira soha nem fog megszületni, nem úgy helyezkedik el, stb. Hát jó.
Na, a szülinapom hetére be is ütemezték a műtétet - értek az időzítéshez, mi?
Maga a műtét nem volt olyan rossz, pl. nem kaptam előtte lamináriát, meg rövid is volt, de másnap az orvos eléggé beijesztett, mert azt mondta, hogy ez szerinte nem mióma. Hát mi?-kérdeztem ledöbbenve, de nem mondott, csak annyit, hogy várjuk meg a szövettant. Hiába magyaráztam, hogy van egy pár hónapos szövettan, ami szerint mióma, rázta a fejét, hogy nem az és különben is elég ronda. Persze ahogy előre is látszott, csak egy részét tudták eltávolítani.
Újabb 2 hét para a szövettan elkészültéig, teljesen kész voltam, rettegtem. De lám, az orvos is tévedhet! Miómát igazolt ez a szövettan is, csak egy speciális szerkezetű, szokatlan fajtát. Az orvossal abban maradtunk, hogy majd januárban jelentkezem nála megbeszélni a második hysteroscopiát (=3. műtétet), amikor a bent maradt részt is kiveszi.
Akkoriban egyébként már olyan komoly panaszaim voltak, hogy néha a napi teendőimben is gátoltak. Menseskor még napi 3 Cataflam mellett is rettenetesen görcsöltem, és iszonyatos mennyiségű vért vesztettem. Reménykedtem benne, hogy a műtét után valamelyest enyhülnek a panaszaim, de nem így lett.
Decemberben aztán, pár nappal karácsony előtt - szintén menseskor - olyan görcs jött rám, hogy azt hittem, ott maradok. Épp egy hideg buszon, nagyon hideg napon döcögtem A-ból B-be, a busz is nagyon szétrázott, és rettenetesen fáztam is. Amikor rámjött, a fázás ellenére kivert a víz. Ijedten kapaszkodtam a székbe, vagy nem is, inkább tartottam magam a két kezemen, mert az ülés is fájt, annyira brutális volt az egész, hogy szó szerint az jutott eszembe, hogy ennél a szülés sem lehet durvább. Még a férjemmel is találkozni kellett valami ügyintézés miatt, amit próbáltam lemondani, de mivel nem értem el telefonon, muszáj volt még oda is elmenni, ráadásul a hülye busz késése miatt kb 1 kilométert még futva tettem meg. Fogalmam sincs, hogy hogy voltam képes rá, visszagondolva hihetetlennek tűnik az egész, de valahogy odaértem, addigra már hangtalanul bőgtem és remegtem, mert iszonyat meg voltam ijedve - ja, a helyzetet súlyosbítandó, ez Másikországban volt, mert a férjem már akkor is ott dolgozott. Mindegy, valahogy túlestünk az egészen, hazakeveredtünk, és én a szokásos fájdalomcsillapító praktikákkal próbálkoztam, úgymint meleg vízben ücsörgés, forró fedő... Másnapra valamelyest enyhült a dolog, még egy utolsó karácsonyi shoppingolást elintéztem, aztán harmadnap hazajöttünk.
Már itthon, első éjjel arra ébredtem, hogy görcsölök, de az még csak hagyján, de dől belőlem a vér. Ilyet korábban soha nem tapasztaltam, rettenetes volt. Másnap terveztem dokihoz menni, de végül felhívtam a kórházat, ahol egy bő hónapja operáltak, azt mondták, menjünk be. Úgyhogy kb hajnal négykor-fél ötkor már benn is voltunk, pechemre előttem 5 perccel érkezett egy szülő nő, úgyhogy kb 20 perc múlva vizsgáltak csak meg. Egy meglehetősen fiatal nőgyógyász volt épp az ügyeletes, már amikor kikérdezett, a válaszaimtól is igen ijedt arcot vágott, de amikor megvizsgált, akkor döbbent csak le igazán. Ne mozduljon - mondta - hívok egy másik orvost. (volt is nekem kedvem akkor bármihez... na mindegy). Jött a másik orvos, megvizsgált ő is, aztán félrevonultak és pusmogtak egy sort, meg felhívtak valakit, majd közölték, hogy a vérzést az okozza, hogy a mióma megszületőben van - eddigre már félig kint volt, tehát magam is ezt gyanítottam, csak nem nagyon akartam elhinni-, és hogy azonnali műtétre (műtéti befejezés) van szükség. Azt is mondták, hogy a múltkor operáló orvosomat már hívták, de nem tudják megvárni, hogy beérjen, mert félő, hogy elvérzek. Valahogy ez annyira meg se rezzentett, az viszont annál inkább, hogy a beleegyező nyilatkozatok aláírásakor jól a számba rágták, hogy rámehet a méhem a műtétre... Mondtam, hogy ne mondjanak ilyet, még nem szültem, szükségem van a méhemre.
Betoltak a műtőbe, arra emlékszem, hogy akkor már rettenetesen fáztam, meg arra, hogy rápillantottam az órára és fél hat múlt. Az aneszteziológussal még viccelődtem is valamin (honnan volt erőm hozzá, rejtély), aztán elaludtam. 6kor ébredtem, a dokik mosolyogtak, ebből már sejtettem, hogy minden rendben ment. Azt mondták, szerencsém volt. Még vért se kellett kapnom, csak infúziót.
A szobámban reggel meglátogatott a múltkori orvos, aki gyakorlatilag gratulált, az mondta, sokkal jobb ez így, mintha neki kéne farigcsálnia, és remélhetőleg ezzel vége a történetnek. Muszáj volt megkérdeznem, hogy szerinte ez mennyire fáj, nagyon kíváncsi voltam. Nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy ez olyan, mint a szülés. Na, erre azért egy kicsit megnyugodtam. Bazira fáj, de azért túlélhető! És gyereket mennyivel királyabb lehet szülni, mint miómát!
Persze megint készült szövettan, ez most kevésbé volt para, meg januárban volt kontroll, ahol ultrahangot ugyan nem csinált az orvos, de kikérdezett meg megvizsgált, és nagy örömömre abban maradtunk, hogy a tervezett második hysteroscopiára nincs szükség. Hurrá!