Choose life - Hosszú bejegyzés

Na, úgy döntöttem, hogy ne maradjon ez az új évre, inkább gyorsan legyünk túl rajta még idén. A szüléstörténetet 2 részben fogom megírni, a széplelkűeknek csak az 1. részt ajánlom, a 2.-at csak hardcore horrorkedvelőknek és saját felelősségre.

Szóval. Néhány főbb mozzanatot F már megírt, de a teljesség és a történeti hűség kedvéért nyilván azokat se hagyom ki. Meg pótlólag megírom az Előzmények 5. fejezetét is, amit idáig nem sikerült különböző okok miatt.

***Akkor az Előzmények röviden***
Ott hagytam abba, hogy tavaly ősszel (2008. szept.) hasi műtéttel akarták eltávolítani az akkor kb 4 centis miómámat, mégpedig úgy, hogy először fél évig (kb 2009 májusig) hormonmegvonás, attól hátha összemegy a mióma, és ezzel kedvezőbb helyzet teremtődik a hasi műtéthez (2009 nyarán). T.i. az elhelyezkedése és típusa komoly műtéti kockázatot hordozott, nem véletlen, hogy a nagyon profi sebész, aki a 2. hiszteroszkópiát csinálta, az utolsó pillanatban döntött emellett a hasi műtét helyett, noha előre tudta, hogy ezzel nem fogja tudni eltávolítani az egész göböt. Na, valahogy a hormonmegvonás ellen már minden porcikám tiltakozott, és már először is nagyon nehezen szántam rá magam a a hasi műtétre, és baromira örültem, hogy mégse az lett. Úgyhogy úgy voltam vele, hogy amíg bármilyen más megoldás elképzelhető, addig inkább azt választom. Ekkor merült fel a mióma embolizáció, mint lehetőség, ez egy elég szofisztikált eljárás, a kockázata elég alacsony, szóval kedvezőnek tűnt, bejelentkeztem egy előzetes kontrollra, kiderült, hogy az esetemben semmi akadálya. Csak zárójelben, a nőgyógyászok elég szkeptikusak voltak a dolog sikerét illetően, addigra már le volt szervezve a hormonmegvonó kúra... Nagy-nagy szerencsémre még decemberben mehettem az embolizációra, az akkor 5 centi körüli miómámra azt mondták kb. fél év, mire felszívódik, de a terhességgel még 1-1,5 évet kéne várni, hogy a méhem teljesen regenerálódjon a rengeteg korábbi beavatkozás után.

Fejszámolás és kiderül, hogy nem teljesen így alakult a történetünk. A mióma hipergyorsan kezdett eltűnni, február végén már csak másfél centis volt, és ekkor a mi kislányunk - khm khm óvintézkedéseink ellenére - úgy döntött, hogy ő jön. Volt nagy öröm, mikor kiderült! Én nem tudom, hányszor hallottam az utóbbi években, hogy nem valószínű, hogy lesz gyerekem... Az öröm 2 hónapig tartott, ekkor egy vérzés miatt ágyba parancsoltak. Mellékszál, de ezalatt a 2 hónap alatt a mióma elszabadult, konkrétan nagyobbra nőtt, mint az embrió petezsákostul, mindenestül... A másfél hét alatt, amit kórházban töltöttem, szinte az összes orvos azt mondta, hogy semmi esélye, hogy megmaradjon a baba. Utána hazaengedtek, nem kelhettem fel, de reménykedtem, hogy majd ha a 12. hetet betöltjük, akkor kicsit lazul a dolog.
A 12. héten kiderült, hogy placenta previa totalis-om van, vagyis a lepény teljesen a méhszájon tapad. Mondjuk halvány sansz volt rá, hogy feljebb megy, de nem ment.
A 28. héten meg felmerült az, amiről korábban már részletesen írtam, hogy a lepény be van nőve a méhfalba, de ezt nem tudták egyértelműen megállapítani, csak valószínűnek tűnt
November 30-án befektettek a kórházba, ahol a császár napjáig majd mindennap kijutott az ijesztgetésből, hogy ugye tudom, hogy mi is lehet a következmény ... hogyne tudtam volna, de nem esett jól minden nap szembesülni vele. Mindenki ijesztgetett, orvosok, nővérek, szülésznők.... Ahogy közeledett 9-e, egyre jobban rettegtem. Valahogy annyira az volt bennem, hogy amíg itt van bennem a baba, addig minden oké, de hogy mi lesz azután...



***December 9. Szüléstörténet, 1. rész.***

Körülbelül reggel fél 10-kor toltak a műtőbe, a műtét kb. 10-kor kezdődött. F egy ablakon keresztül nézhette az eseményeket. Spinális érzéstelenítésben csinálták, elég fura, mert tényleg érez az ember dolgokat, de fájni nem fáj. Így nagyjából követni tudtam az eseményeket, meg egy csomó mindent meséltek utóbb az orvosok is. Az elején volt egy kis vacakolás, a spinált 4. szúrásra sikerült bevinni. Aztán egyszercsak mondták, hogy van már a hasamon egy vágás.
A babát elég gyorsan kiemelték, bár egy kicsit küzdelmes volt, mert nagyon befészkelte magát, alig érték el a lábát vagy a fejét. 10:10kor emelték ki, jó volt hallani, ahogy felsír. Futtában odamutatták, kis liláspiros csomag volt, nagyon picike! Kérdeztem is, hogy mekkora, és elképedtem, amikor mondták, hogy 2370 gramm, mert az elmúlt héten 2 UH is volt, és 3200 ill. 3050 grammra becsülték. Kérdeztem, hogy minden rendben-e vele, mondták, hogy igen. Azután még jót küzdöttek a dokik, arra emlékszem például, hogy a köldökzsinórvér-levétel nem nagyon akart sikerülni, és az egyik doki egyszer azt mondta, hogy hagyjuk már a p...ba a köldökzsinórt... Arra is emlékszem, hogy a nagyon helyes fiatal aneszteziológus időnként jelentést tesz, hogy mennyi vért vesztettem eddig (még jó, hogy fogalmam se volt, hogy mennyi az annyi). Azt tudom, hogy a belémadagolták azt a 3 egység vért, amit direkt nekem rendeltek. Az nyilvánvaló volt, hogy a lepénnyel elég komolyan küzdenek, sokat pusmogott a három doki, ezeket nem igazán hallottam, de lehet, hogy jobb is. Rohadt nehéz volt leválasztani, de valahogy sikerült, csak nagyon vérzett. Aztán valahogy vége lett az egésznek (dél körül talán), engem kitoltak, talán még meg is kérdeztem, hogy a méhem is megmaradt? És amikor mondták, hogy igen, végre fellélegeztem.
A császáros őrzőben F már várt, nem sokkal később kihozták a babát is, tündéri volt, egyszerűen gyönyörűnek láttam, és leírhatatlan volt az érzés. Kb. olyan csacsiságokat mondtam neki először nagy zavaromban, hogy "hát itt vagy"..."szia drágaság"... Hosszú idő után először éreztem úgy, hogy minden rendben, küzdelmes volt, nehéz volt, rengeteg bizonytalansággal, de a kezünkben a boldogság, megúsztuk a borzalmakat... Boldog voltam, végtelenül boldog, és hálás.. és megkönnyebbült...



*** December 9. Szüléstörténet, 2. rész***

Körülbelül egy órával azután, hogy kitoltak, elkezdtem elég erősen vérezni. Viszonylag jól éreztem magam, folyatták belém a véreket... de az orvosok egyre sűrűbb látogatásából nyilvánvaló volt, hogy baj van. A vérzés nem akart csillapodni, próbáltak mindenfélét, nyomkodták a hasamat, jegeltek, nem is emlékszem mindenre... Ebből a délutánból eleve csak mozzanatok vannak meg. Megvan az, ahogy a szülésznő cserélgeti alattam a lepedőt.... A férjem arca... A dokim, ahogy beszaladgál... A sokadik hasnyomkodás - vérömlés - lepedőcsere után egyszer csak megéreztem, hogy vége, kicsúszik a kezünkből a dolog... Valahogy átfutott az agyamon, hogy nem úsztuk meg, dehogyis.... most jön a feketeleves... Hirtelen nagyon reménytelennek éreztem a helyzetet... Nem sokkal később megjelent a nagyfőnök főorvos, aki benn volt a császáron is, és szomorú arccal elmondta, hogy nem tudnak tovább várni, a vérzés nem csillapodik, a vérveszteség miatt életveszélyes az állapotom. Újra meg kell, hogy műtsenek, és ki fogják venni a méhemet. Mondtam, hogy mindent értek, és próbáltam pár kérdést feltenni, amire tisztességesen válaszolt is - ezek kb. arról szóltak, hogy biztos-e, hogy ez az egyetlen megoldás, nem lehet-e, hogy felnyitnak és mást találnak, mint amire számítanak, ami esetleg máshogy is orvosolható... Valami szikrányi reményt, fogódzót próbáltam keresni... Kiderült, hogy gyakorlatilag nulla az esély, hogy más fog történni, mint amit mondtak, de azért én még egy nagyon picit reménykedtem. Megkértem F-t, hogy szóljon a szüleinknek... Aztán villámgyorsan betoltak a műtőbe. F-en láttam, hogy eléggé kétségbe van esve, még adtunk egymásnak egy csókot a műtő ajtajában, aztán talán még valami V-t vagy felfelé tartott hüvelykujjat is mutattam neki. Fura, de egyáltalán nem éreztem magam életveszélyben, nem volt halálfélelmem, csak végtelen szomorú voltam, hogy mégsem sikerült... A műtőben láttam, hogy F megint ott ül az ablaknál, kérdezték, hogy akarom, hogy ott maradjon-e, de nem akartam, hogy ezt végignézze, úgyhogy megkértem valakit, hogy küldjék el.
Aztán már nem sok mindenre emlékszem, mert ez a műtét mélyaltatásban zajlott. Azért fura, hogy az pl. megvan, hogy a dokik azon filóznak, hogy hova vigyenek utána, fel az intenzívre, vagy vissza a császáros őrzőbe,  végül az előbbi lett - viszont nem ébresztettek fel rögtön a műtét után, hanem altatva, csővel a számban toltak ki, a család holtra vált a látványtól... vagyis fogalmam sincs, hogy ezt mikor mondták, illetve hogyan lehetséges az, hogy emlékszem rá..
Persze az történt, amit előre mondtak. A dokim utóbb elmondta, hogy gatyáig leizzadtak, már az első műtét se volt fáklyásmenet, de a másodiknál hajszálon múlt, hogy nem maradtam ott, rettenetesen féltek, hogy elveszítenek. A lepénynek az ágya vérzett, nem lehetett elállítani, mert a méhszáj és a körülötte lévő terület nem képes összehúzódni, ezáltal nincs, ami összenyomja az ereket, ami csillapítsa a vérzést. Rengeteg vért vesztettem, csak a műtét napján összesen 12 egység vért és plazmát kaptam, meg másnap még 5-öt. Az intenzíven 2 napot töltöttem, és műtétek másnapján felmerült, hogy még harmadszor is fel kell, hogy nyissanak a hasamban felgyűlt vér miatt. Mivel nem volt egyértelmű, hogy minek nagyobb a kockázata, ha abban az állapotban újra megoperálnak, vagy ha úgy hagyják, végül az utóbbi mellett döntöttek, mert a nőgyógyászok nem nagyon akartak mégegyszer műtőasztalon látni.

Az éjszaka és a másnap nagyon rossz volt, na akkor volt halálfélelmem. Többször is olyan görcsök fogtak el, amilyennek kb. az infarktust képzelem, rettenetes volt. És noha pontosan tudtam, hogy kivették a méhem, valahogy fel se fogtam igazán. Eltartott egy ideig, amíg rámtört ennek az egész súlya, minden bánata, fájdalma... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágott földhöz. Nem egy gyereket terveztünk F-fel, hanem kettőt vagy hármat... És itt maradtam méh nélkül... El se tudom képzelni az életemet... Három hete még itt rugdalózott a hasamban a kislányom, és ilyen már soha nem lesz... Rengeteget imádkoztam, hogy ne így legyen,  hogy megússzuk méhkivétel nélkül... Lehet, hogy inkább lelkierőért kellett volna fohászkodnom, talán az meghallgatásra talált volna. Nem értem, nem tudom, mikor fogom megérteni, ha egyáltalán, hogy miért kellett így lennie. Lehet, hogy van értelme, de egyelőre nem tudom, nem találom...

Előzmények #3

Ott hagytam abba múltkor, hogy az 1. számú műtét nem volt sikeres, de legalább kiderült, hogy miómám van. Mivel ez javában nyár közepén volt, a dokim azt mondta, hogy akkor most őszig nem akar piszkálni, akkor majd kitaláljuk, hogyan tovább, addig élvezzem az életet.
Hát nosza, én nekikezdtem mindenféle természetgyógyász dolgoknak utánajárni. Nem részletezem, de sok mindent kipróbáltam a gyógyteáktól a tornán (Aviva) át a diétáig és az akupunktúráig.
Eljött az ősz, húztam az időt, ameddig lehetett, hátha beáll valami kedvező fordulat, de aztán ellátogattam a dokihoz. A mióma maximum stagnált, de inkább nőtt. Úgyhogy előirányozta a következő műtét, ezúttal hysteroscopiát, ugyanabban a kórházban, de egy másik orvosnál.
Elmentem az adott orvoshoz megbeszélni a részleteket, elvitt ultrahangra - hát ez emlékezetes volt, mert vagy 3-4 orvos nézte végig, nyilván ekkora látványosságnak számítottam. Remek. Aztán azzal a hírrel döbbentettek le, hogy ez egy menetben valószínűleg ki se fog jönni, akkora nagy, ezért 3 hónappal később a beavatkozást meg kell ismételni. Mivel addigra már mindenfélét olvastam és hallottam mióma-témában, a vizsgálat közben megkérdeztem, hogy muszáj-e ez a műtét, nem lehetne-e, hogy hagyják szépen megszületni a miómát. Erre nézegették, aztán hümmögtek, hogy ez tutira soha nem fog megszületni, nem úgy helyezkedik el, stb. Hát jó.
Na, a szülinapom hetére be is ütemezték a műtétet - értek az időzítéshez, mi?
Maga a műtét nem volt olyan rossz, pl. nem kaptam előtte lamináriát, meg rövid is volt, de másnap az orvos eléggé beijesztett, mert azt mondta, hogy ez szerinte nem mióma. Hát mi?-kérdeztem ledöbbenve, de nem mondott, csak annyit, hogy várjuk meg a szövettant. Hiába magyaráztam, hogy van egy pár hónapos szövettan, ami szerint mióma, rázta a fejét, hogy nem az és különben is elég ronda. Persze ahogy előre is látszott, csak egy részét tudták eltávolítani.
Újabb 2 hét para a szövettan elkészültéig, teljesen kész voltam, rettegtem. De lám, az orvos is tévedhet! Miómát igazolt ez a szövettan is, csak egy speciális szerkezetű, szokatlan fajtát. Az orvossal abban maradtunk, hogy majd januárban jelentkezem nála megbeszélni a második hysteroscopiát (=3. műtétet), amikor a bent maradt részt is kiveszi.
Akkoriban egyébként már olyan komoly panaszaim voltak, hogy néha a napi teendőimben is gátoltak. Menseskor még napi 3 Cataflam mellett is rettenetesen görcsöltem, és iszonyatos mennyiségű vért vesztettem. Reménykedtem benne, hogy a műtét után valamelyest enyhülnek a panaszaim, de nem így lett.
Decemberben aztán, pár nappal karácsony előtt - szintén menseskor - olyan görcs jött rám, hogy azt hittem, ott maradok. Épp egy hideg buszon, nagyon hideg napon döcögtem A-ból B-be, a busz is nagyon szétrázott, és rettenetesen fáztam is. Amikor rámjött, a fázás ellenére kivert a víz. Ijedten kapaszkodtam a székbe, vagy nem is, inkább tartottam magam a két kezemen, mert az ülés is fájt, annyira brutális volt az egész, hogy szó szerint az jutott eszembe, hogy ennél a szülés sem lehet durvább. Még a férjemmel is találkozni kellett valami ügyintézés miatt, amit próbáltam lemondani, de mivel nem értem el telefonon, muszáj volt még oda is elmenni, ráadásul a hülye busz késése miatt kb 1 kilométert még futva tettem meg. Fogalmam sincs, hogy hogy voltam képes rá, visszagondolva hihetetlennek tűnik az egész, de valahogy odaértem, addigra már hangtalanul bőgtem és remegtem, mert iszonyat meg voltam ijedve - ja, a helyzetet súlyosbítandó, ez Másikországban volt, mert a férjem már akkor is ott dolgozott. Mindegy, valahogy túlestünk az egészen, hazakeveredtünk, és én a szokásos fájdalomcsillapító praktikákkal próbálkoztam, úgymint meleg vízben ücsörgés, forró fedő... Másnapra valamelyest enyhült a dolog, még egy utolsó karácsonyi shoppingolást elintéztem, aztán harmadnap hazajöttünk.
Már itthon, első éjjel arra ébredtem, hogy görcsölök, de az még csak hagyján, de dől belőlem a vér. Ilyet korábban soha nem tapasztaltam, rettenetes volt. Másnap terveztem dokihoz menni, de végül felhívtam a kórházat, ahol egy bő hónapja operáltak, azt mondták, menjünk be. Úgyhogy kb hajnal négykor-fél ötkor már benn is voltunk, pechemre előttem 5 perccel érkezett egy szülő nő, úgyhogy kb 20 perc múlva vizsgáltak csak meg. Egy meglehetősen fiatal nőgyógyász volt épp az ügyeletes, már amikor kikérdezett, a válaszaimtól is igen ijedt arcot vágott, de amikor megvizsgált, akkor döbbent csak le igazán. Ne mozduljon - mondta - hívok egy másik orvost. (volt is nekem kedvem akkor bármihez... na mindegy). Jött a másik orvos, megvizsgált ő is, aztán félrevonultak és pusmogtak egy sort, meg felhívtak valakit, majd közölték, hogy a vérzést az okozza, hogy a mióma megszületőben van - eddigre már félig kint volt, tehát magam is ezt gyanítottam, csak nem nagyon akartam elhinni-, és hogy azonnali műtétre (műtéti befejezés) van szükség. Azt is mondták, hogy a múltkor operáló orvosomat már hívták, de nem tudják megvárni, hogy beérjen, mert félő, hogy elvérzek. Valahogy ez annyira meg se rezzentett, az viszont annál inkább, hogy a beleegyező nyilatkozatok aláírásakor jól a számba rágták, hogy rámehet a méhem a műtétre... Mondtam, hogy ne mondjanak ilyet, még nem szültem, szükségem van a méhemre.
Betoltak a műtőbe, arra emlékszem, hogy akkor már rettenetesen fáztam, meg arra, hogy rápillantottam az órára és fél hat múlt. Az aneszteziológussal még viccelődtem is valamin (honnan volt erőm hozzá, rejtély), aztán elaludtam. 6kor ébredtem, a dokik mosolyogtak, ebből már sejtettem, hogy minden rendben ment. Azt mondták, szerencsém volt. Még vért se kellett kapnom, csak infúziót.
A szobámban reggel meglátogatott a múltkori orvos, aki gyakorlatilag gratulált, az mondta, sokkal jobb ez így, mintha neki kéne farigcsálnia, és remélhetőleg ezzel vége a történetnek. Muszáj volt megkérdeznem, hogy szerinte ez mennyire fáj, nagyon kíváncsi voltam. Nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy ez olyan, mint a szülés. Na, erre azért egy kicsit megnyugodtam. Bazira fáj, de azért túlélhető! És gyereket mennyivel királyabb lehet szülni, mint miómát!
Persze megint készült szövettan, ez most kevésbé volt para, meg januárban volt kontroll, ahol ultrahangot ugyan nem csinált az orvos, de kikérdezett meg megvizsgált, és nagy örömömre abban maradtunk, hogy a tervezett második hysteroscopiára nincs szükség. Hurrá!