Anya, most tánc lesz!

Meg kell, hogy mondjam, nem hittem, hogy a szobatisztaságra szoktatás ilyen könnyen megy.
A négy napos ünnepet használtuk bemelegítésre, de szerdán kicsit frászban voltam, hogy most akkor a bölcsiben hogyan legyen. Megkérdeztük Micit, hogy akar-e bugyiban lenni a bölcsiben, vagy inkább ott még maradjon a pelenka. Nagyon lelkes volt a bugyival kapcsolatban (a csoport nagy része már szobatiszta, de mondjuk Mici a legfiatalabb a december 9.-i szülinappal, már többen betöltötték a három évet), úgyhogy, gondoltuk, legyen. Csak annyi volt, hogy be kellett vinni pluszban pár bugyit meg nadrágot, a dadusok amúgy szuper jó fejek, erről még lehet, hogy írok egyszer, nem tudom,miért nem tudnak mindenhol ilyenek lenni - pedig tök szimpla önkormányzati bölcsi.
Naszóval, a szerda-csütörtök-pénteket a bölcsiben Mici összesen 2 balesettel abszolválta. A csütörtöki uszodázás után F tévedésből bugyit adott rá pelenka helyett, ott volt még egy. A hétvégén itthon nulla baleset volt, bár egyik játszóterezésnél azért becsúszott egy pisi (nem akartuk még pelenka nélkül vinni, de ragaszkodott hozzá. Nagyon kis határozott, sőt néha túlontúl is az....)
Aztán e héten 1 baleset volt a bölcsiben, és 2 vagy 3 itthon, ami szerintem elég kevés. Mert amúgy tök ügyes, nem is szól feltétlen, hanem csak fogja magát, odamegy a bilihez, letolja a bugyit-nadrágot, elvégzi a dolgát. És aztán nem is azt mondja, hogy anya pisiltem, hanem, hogy anya, most tánc lesz! (ezt a részét, hogy ünneplünk a bilibe érkező termés mellett, ezt nagyon szereti).
Szóval pelenka-szempontból most úgy néz ki a nap, hogy Mici fölkel, általában rögtön pisil is egyet, miután (többnyire szárazon) lekerül az éjszakai pelenka és a  pizsi, aztán bugyiban van, bilizik, ha kell neki. Bölcsibe indulás előtt F megkérdezi, hogy kell-e pisilni, általában nem kell, aztán bicajjal elmennek a bölcsibe. Ez egy 20-25 perces út, háztól-házig az egyebekkel (bicajzár kinyitás, Mici beszerelése az ülésbe, sisak, bölcsinél bringa lezárás, etc.  inkább 30 perc), és ezalatt még nem történt baleset. Megérkezve Mici általában egyenest megy a fürdőszobába, nagy büszkén pisil a vécébe (ilyen cuki kis minivécék vannak, éljen Montessori), aztán elvegyül a csoportjában. Mostanában a bébiszitter megy érte, hogy én addig is dolgozhassak, amikor eljönnek a bölcsiből, akkor pelenkát kap, mert általában már az úton elalszik, és hogy ne legyen alvásközben baleset. Ébredés után újra bugyi estig, és csak lefekvéskor kap pelenkát.

Just for the record

Ma, vagyis 2 éves, 4 hónapos, 2 hetes és 6 napos korában Mici háromszor pisilt bilibe. Üdvrivalogtunk.

So far tehát 3, ebből az elsőnél 1 csepp ment a földre is, a második kettőnél viszont már minden a bilibe ment, és nem is jelentette be előre, csak szépen fogta magát, odament a bilihez, ráült, belepisilt, aztán szólt szólt, hogy kész. Tegnap egy hirtelen ötlettől vezérelve belekezdtünk a pelenka-gyorsleszoktató módszerbe. Mici amúgy már régóta érdeklődött a bili-téma iránt, a bölcsiben már elég sokan szobatiszták, és neki is van már bugyija, amit sokszor követel is a pelenka helyett. Csak eddig , mikor bugyiban volt, és szólt, hogy pisííííííííílni kell!!! addigra már minden úszott. Egyébként bilibe nagyon sokszor pisilt már, sőt, kakilt egyszer-kétszer, csak az volt a baj, hogy csak akkor, ha megkínáltuk, de akkor se mindig, néha csak ráült, aztán felállt eredmény nélkül. Kérni nagyon ritkán kérte a bilit, a bugyit viszont annál inkább, és az utóbbi időben az volt a rendszer, hogy hétvégentként napi 3 rend bugyi meg nadrág fogyott (háromnál lett elegem általában). Tulajdonképp a cikket elolvasva jöttem rá, hogy eddig azt rontottuk el, hogy ha nem pelenkában volt, akkor bugyi rajta volt, és valószínűleg nem érzékelte a különbséget (csak akkor, amikor már késő volt). Úgyhogy a négynapos hétvége jó alkalomnak ígérkezett a dolog kipróbálására. Eddig jó, örülünk. Egyelőre nem gondolok bele, hogy mennyire hiányozni fog a pelenkázás, majd amikor már teljesen szoba-és ágytiszta lesz... Hahh...


Ja, és akkor még néhány Miciszáj a végére:

Jaaaj, kipukkadt a copfom!
fanyűvő magók (v.ö. fognyűvő manók)
idefeküdök
olyan, mint Micinek a luhája színű
Ez jó móka volt?
Lá el (Ráhel) - a "h" hang egyelőre se szó elején, se szóközben nem megy, ld. még  a ód (a Hold) :)
Képzeld el anya, ....
A itten szelelméle!
Majadj má veszteeeg!
Mott benyúlhatok? (értsd: a cicihez - egy ideje bevezettük, hogy csak otthon szabad.)

Sajna már csúnyát is tud mondani. De remélem, még elfelejti. Egyik alkalommal, F egyhetes távollétében a reggeli kapkodásban kiszaladt valami. De akkor még sikerült elütni azzal, hogy Mici sem emlékezett pontosan, hogy hogy is volt, csak próbálgatta ismételni, és egy másik verziót erősítettem meg. De azóta egyszer volt valahogy beugrott neki (jól sajnos, lehet, hogy hallotta máshol is), és hosszú percekig mondogatta tisztán, érthetően. Remélem, többször nem jön elő, de ha mégis, akkor az a tervem, hogy megbeszélem vele, hogy nem mondunk olyat, aminek nem tudjuk a jelentését. Spero bene.


:::UPDATE::: este még bele is kakilt a bilibe, tök önállóan.

Babószáj

Na akkor még egy kis babószáj (már amúgy csak itt hívom babónak, offline nem, mert már tökre nem babás, hanem kislányos).

Ide szurított a doktornéni (ide adta a szurit).
A doktornéni adott szuritot.
Az úthengerbe nem szabad bemenni.
A piros maci és a Pötyi baba puszilnak. Puszilnak egymást.
Felhívnám őketeket.

Mit kívánsz a mamának és a papának? skypeos búcsúzkodásnál kérdezem, válasz: Hát,.. egy kis kenyeret!

Megdibádolom (pl. az egész bölcsit megdibádolom - nem tudjuk, mit jelent, de úgy mondja, mintha valami félelmetes dolgot akarna művelni)

Kiscsillag, menjél aludni! (mondja ezt a 89 éves dédnagypapájának).

Amikor Ale elvette Mici narancsát, akkor Mici sírt... és aszondta "e mia!" és hogy "voglio ciuccio" és akkor Mici szomorú volt...


Anya bejöjjön, Chiara meg ki(menjen).

Anya: Kérsz a levesbe bogyót? (t.i. levesgyöngyöt*)
Mici: Nem, hanem inkább babócát.


*nagyon megdobja a fogyasztást, bár Mici amúgy is nagy leveses

Tavaly

A tavalyi jó év is volt, meg rossz is. Volt bőségesen szívás, meg stressz, meg szomorúságok. De azért voltak nagyon jó dolgok is.

Az év legszomorúbb eseménye nagynéném halála volt. Nagyon megviselt. A legrosszabb az, hogy az ember ilyenkor döbben rá arra, hogy vannak dolgok, amiket már soha nem fog tudni bepótolni... Volt még egy nagy szomorúság, egy másik haláleset, egy családi baráté... a körülményei miatt felfoghatatlan...

Aztán még a rosszak közt voltak különböző egészségügyi nyavalyák miatti aggodalmak, saját részről, ill. családtagoknál, de ezek hála Istennek, végül alaptalannak, vagy egyszerűen kezelhetőnek bizonyultak. Annyi nagyjából bizonyos, hogy engem - legalábbis nőgyógyász - nem nagyon akar még egyszer ebben az életben operálni, gondolom max. nagyon alapos okkal. Fura dolog ez az egész, az ember azt hinné, hogy oké, úgy-ahogy túl van egy adag szíváson, megtanult együtt élni vele, satöbbi, és hogy akkor részéről már kipipálva az efféle, jöhet a méznyalás. Aha. Nem. Na mindegy. Meg az is elég világos, hogy (valahol olvastam valami frappánsabbat), hogy akinek gyereke van, az megnyerte az aggodalmat magát. Háát, igen, korábban bele se gondoltam, hogy mennyi aggodalommal jár a szülőség. Igaz, korábban abba sem gondoltam bele, hogy mit jelent a "szemem fénye" szófordulat. Most meg már nagyon is értem.

Aztán a munkafront, az leginkább ambivalens. Nem sok változás történt, elég sokat dolgoztam, kvázi ingyen. Igen, tudom, ez lúzerségnek hangzik, azért alakult így, mert pont rengeteg munkát elvállaltam, szerződéssel, mindennel, mielőtt Mici bejelentkezett, és mivel a terhesség alatt nem tudtam a rendes tempómban (sem) haladni, jó sok maradt a születése utánra olyasmikből is, amit meg lehetett, sőt, meg kellett volna csinálnom már korábban. Sőt, még  olyan is volt, amit régesrég kifizettek. Eddig a sokat, és hogy miért "ingyen", hát azért, mert gyesen (meg gyeden, meg tgyáson) vagyok/voltam, és amellett kezdetben ugye nem is lehet munkát vállalni, másrészt a gyerek, és a földrajzi távolság a munkahelyemtől még valami távmunkás félállást sem tett lehetővé, mert mondjuk havonta egyszeri bemenést sem tudtam volna vállalni. Viszont a vállalt dolgokat meg le kellett szállítani, és annak idején megtette azt a gesztust a főnökség, hogy a hét hónap fekvés alatt nem kellett betegállományba mennem, még csak nem is csökkentették a fizetésemet (ami azért elég jó, mert így szerintem kábé a legmagasabb tgyást kaptam), hanem megengedték, hogy otthonról dolgozzak, nem kellett bejárnom. Mondjuk olyan munkám van, aminek eleve része az otthoni munkavégzés. Ami király e téren, hogy 2011-ben végre befejeztem _minden_ hosszú ideje húzódó munkát. Ami nem olyan király, hogy egy bizonyos továbbképzésnek a befejezése még hátravan. Ebből a szempontból egyébként előnyös, hogy a harmadik "otthon" töltött évre az lett a deal, hogy nem bíznak rám más munkát, ha befejeztem a képzést, visszavesznek, sőt előléptetnek. Úgy legyen, ámen, de majd meglátjuk. Egyébként csomó más dolog érdekel, nem tudom, hogy ez ilyen midlife crisis, vagy tényleg mással kéne foglalkoznom, mindenesetre szívesen kipróbálnám magam további területeken is, úgyhogy mozgolódom...

Ja, igen. A pozitívok. Lassan úgy érzem, hogy kezdek belerázódni ebbe a külföldi létbe, abba, hogy a szüleimtől, testvéremtől, barátaimtól távol vagyok, és eléggé egyedül. Nem mondhatnám, hogy könnyű volt, az ősz valahogy mindig extrán megvisel, és ez tavaly is így volt. Nyár végén, amikor visszajöttünk Budapestről, akkor már előre szívtam a fogam, hogy most karácsonyig nem megyünk haza.... De végül is valamennyire kárpótolt az, hogy utána meg másfél hónapot voltunk otthon. Nagyon-nagyon jól esett. Az ittlétnek próbálom a jó oldalát nézni, pl. tanulgatom az itteni konyhát, meg örülök azoknak a dolgoknak, amik otthon nincsenek, itt meg vannak.

És úgy érzem, hogy az anyasággal is egyre jobban megbirkózom, mondjuk ez sokban múlik azon is, hogy Mici is abba a korba ért, hogy lehet mindenféle jópofaságot csinálni vele, hogy érdeklődik egy csomó dolog iránt, és hogy nekem is nagyon érdekes figyelni a fejlődését, a bontakozó egyéniségét... meg azon is, hogy mióta bölcsibe jár, van valamennyi "szabad" időm, ami persze a gyakorlatban nem azt jelenti, hogy mondjuk kozmetikushoz járok, vagy ilyenek, de azt mondjuk igen, hogy van időm foglalkozni a munkámmal, a háztartással, és néha még kreatívkodom is. Az elején borzasztó nehéz volt az, hogy nincs semmi segítségem - pedig soha nem voltam az a gyerek, aki helyett mindent megcsináltak, sőt,... de valahogy nem készültem fel arra, hogy milyen borzasztó kiszolgáltatott helyzetbe kerülök azáltal, hogy egy (majdnem) újszülöttel elköltözöm egy olyan országba, ahol nincsenek rokonaim, barátaim, még ismerőseim is csak alig, és a nyelvet sem beszélem. Egy pici babával az élet szerintem akkor is meglehetősen fárasztó, ha az anyának alkalma van időnként kilazítani, társaságba menni, satöbbi. Hát hadd ne mondjam, hogy Mici egy éves is elmúlt, amikor először bébiszitter jött hozzánk - és akkor még csak azért, hogy lefoglalja, míg én a másik szobában lóhalálában dolgozom. Elmúlt másfél, amikor először vigyázott rá bébiszitter este, és mi elmentünk egy vacsorára.

És a legfőbb pozitívum, hogy asszem sikerült túltennem magam azon, hogy nem lehet több gyerekem. Pontosabban, hogy nem szülhetek több gyereket, ami nem ugyanaz.

Szánom-bánom

... hogy ilyen rég írtam. Nincs túl sok mentségem, csak a mókuskerék... meg az,hogy kicsit lusta is vagyok, de legalábbis nem a blogírás volt a preferenciasorrend tetején. De most megígérem, hogy egyrészt bepótolom a babó kétéves szülinapjáról szóló bejegyzést, meg hogy írok egy körülbelüli összegzést az elmúlt évről.... hamarosan....