Hihetetlen, hogy alig jut időm írni, pedig mennyi mindenről akartam (de visszamenőleg nem annyira szeretek).

Most épp gőzerővel készülök valamire, ami még nem biztos, hogy összejön, de rettenetesen izgatott vagyok miatta, mert egy új területen próbálhatnám ki magam. Drukkoljatok :)

Najó

Elárulom, hogy miért voltam otthon: házivédésem volt.
Igaz, már négy éve is volt egy, és csak a személyes pechemnek köszönhetem, hogy nincs már réges-rég a kezemben valami fokozat, mert a dolgozatomat a többség már akkor is eléggé megdicsérte.
Azt, hogy akkor mégis miért nem ment tovább, leginkább egy ember tudná megmondani, de ő meg nem fogja, szóval mindegy is. A szövegnek nem tett rosszat mondjuk, hogy dolgoztam még rajta. Nekem viszont elég rosszat tett, hogy akkor így alakult a dolog, több okból is. Az például még korántsem világos, hogy hogy fogok visszakerülni arra a területre, ahol majd tíz évet lehúztam, meg az is kérdés, hogy akarok-e egyáltalán.*

Nade a mostani az viszont hihetetlen élmény volt. Először is annyira megdicsértek, hogy már zavarban voltam, sőt, volt egy pont, ahol azt hittem, hogy most meg emiatt fog kiborulni a bili. De nem borult szerencsére. Sikerült elég jól felkészülnöm - ami persze nem jelenti azt, hogy nem izgultam magam halálra, a kérdésekre elég jól válaszoltam, és mint utóbb megtudtam, nagyon jó benyomást tettem, mert határozottnak és higgadtnak tűntem (hát pont ez a kettő biztos nem voltam,  de ez megnyugtató, hogy nem látszott). Szóval azt kell mondjam, hogy most már nagy valószínűséggel dr. manner, PhD leszek előbb vagy utóbb**, de ha valamiért mégsem, akkor ezért az élményért azt mondom, h érdemes volt nem feladni.
Vicces, hogy az lesz a jegyzőkönyvben, hogy változtatás nélkül nyújtsam be.





* Ez milyen már? Régebben nem tudtam elképzelni, hogy ne akarjak visszamenni, de igaz, ami igaz, sok minden változott azóta, hogy elmentem szülni.
** Hacsak meg nem gondolom magam, akkor akár már idén, hűha.

Miciszáj és háromésfél

Lefekvés, Mici már jó ideje ágyban, sőt, a cuppogásából már azt hiszem, hogy alszik is,mikor egyszer csak megszólal:

- Anya, tudod, mit szeretnék én igazán?
- Nem, drága, mit?
- Én olyan zenélést szeretnék hallgatni, amit orgonával csinálnak.
- Szeretnél hallgatni orgonazenét, orgonistát?
- Igen!
Na erre elkezdem fejtegetni, hogy az orgonák általában templomban vannak, meg, hogy egy barátnőm, aki orgonaművész, és  mindig invitál a koncertjeire (de sose vagyunk otthon), és hogy akkor majd elmehetünk egyszer, de Mici türelmetlenül közbevág:
- De én nem olyat szeretnék, ami hangszerorgonával van, hanem olyat, ami virággal!

Na  még gyorsan megörökítem, hogy a hétvégén múlt három és fél éves, hát döbbenet, hogy nekem már ekkora lányom van - már nem méretre, mert az továbbra is valahol az alsó decilis környékén mozog. Kellemesen el lehet vele társalogni, három nyelven beszél lassacskán, hála az itteni olaszoknak, az olasz se merül feledésbe, és már angolul is napról napra többet ért és mond...
Kedvenc szófordulatai a "Figyelj csak!" és a "Miiiiiiiiii?" utóbbi olyan hangsúllyal, amit szerintem tanítani lehetne. De múltkor pl délutáni alvásból azzal ébredt, hogy - Anya, én tudok tízig számolni angolul. És tényleg, el is számolt.

Nagyon kis széplélek. Például múltkor nagyon megbántódott, mert valami játékot kölcsön szeretett volna kéni valakitől a játszótéren, de a gyerek  szülei nem engedték, erre elment virágot szedni, és tök sokáig szedegette őket, és egy nagy csokor lett, amit aztán odaadott nekem hazaérve. Amikor az egyik kis barátnője nem akart hazamenni tőlünk, és borzalmas nagy hisztit vágott le, akkor Mici odament, megsimogatta, és kölcsönadta az egyik karkötőjét vigasztalásul. Cuki.
Nem egy könnyű természet, de lehet vele bánni, és annak igen örülök, hogy nem az a magát a földhöz verő, üvöltve hisztiző gyerek. Ilyen nagy hisztis sírásra szinte nem is emlékszem, olyan kevés volt. Mondjuk viszont úgy ellenkezik, hogy először csak mondja, hogy nem, de aztán már kiabálja.
Az is tök jópofa, hogy mennyire szeret öltözködni, meg kombinálni ruhát cipőhöz, szoknyához harisnyát, stb, ez nekem nagyon tetszik, és hagyom is neki valamilyen szinten - persze nem mindent, pl nyári ruhában nem jöhet télen (pedig itt aztán látni gyereket az óvodában 5 fokban sortban - hiába, Anglia!), de felvehet olyat, amit én nem biztos, hogy úgy adnék rá.

Imád olvastatni, meg beszélni. Feladatokat ad, pl ha ráunt a színezésre, puzzlera, megkér, hogy fejezzem be én.

Elég ügyes, és továbbra is csodálom a kitartását. A futóbicikli nagy kedvence, már hosszú métereket megy egyensúlyozva vele. Nemrég meg kapott egy ugrókötelet, hát nem túlzok, vagy egy kilométert ugrókötelezett gyakorlásból, és nem csüggedt, ha elrontotta, látszik, hogy nagyon meg akarja tanulni. Mondjuk én is meglehetősen kitartó valaki vagyok, de Mici ezekben komolyan lenyűgöz!

Otthon jártunk

.. és majd mesélek is szép sorban (ha valaki tűkön ülne, annak elárulom, hogy kitartott a jó széria).

Addig is, néhány tárgyi (képi) bizonyíték:

Minden családtag kapott egy pár cipőt /szandált, courtesy of A & P.

Mici kapott gyereknapra egy futóbiciklit. Rózsaszínt kért persze, és a hozzáillő virágos-rózsaszín csengőt is ő választotta. (A váz nem ilyen csúnya, csak Mici polgári nevét tüntettem el róla). Bőröndben hoztuk, szétszerelve.


Ja, és ma van a házassági évfordulónk, a hatodik. Ennek örömére egy csokor friss orgona várt reggel az asztalon! :) (kár, hogy illatot nem lehet fényképezni.)

Jó széria - updated

A tegnapi nap után nem számítottam rá, hogy van följebb, pedig van. Najó, nem lövöm le az elején.

Tavaly nyáron betörtek hozzánk. Lehet, hogy ezt már megírtam, de nem sikerült visszakeresnem, talán a draftban figyel, de az is lehet, hogy nem is írtam meg, elég béna időszak volt az. Szóval betörtek hozzánk. Senkinek nem kívánom, úgy kezdődött, hogy F elutazott, anyukám meg kijött segíteni, hogy tudjak haladni a munkámmal. És hát ebéd után elhúztam a könyvtárba olvasni, amikor egyszer csak hív F, talán Spanyolországból, hogy minden oké-e velünk, most hívták a rendőrök, de nem tud semmit, mert adat- és címegyeztetés után azt kérték, hogy maradjon vonalban, de aztán sokáig csak várt és végül letette, mert inkább velünk akart beszélni. Hát megállt bennem az ütő, Mici és anyukám a lakásban... Gyorsan felhívtam őket, hogy hol vannak, minden oké-e - már a játszótéren voltak szerencsére. Mint az őrült tekertem haza, de ahogy zárom le a biciklit az udvarban, már az egyik szomszéd kiabál is lefele, hogy mi az ábra: betörés volt, és lehet hogy be se tudunk menni, mert itt voltak a rendőrök és talán lezárták a lakást... nabasszus.

Kegyetlen volt így bemenni, fiókok kihuzigálva, fehérneműim kihajigálva a földre, ágyra, csomó minden kiborogatva.... rettenet. Azt rögtön észleltem, hogy a két aranynyakláncom eltűnt. Összességében hál'Istennek nem sok dolog tűnt el, pl az összes fényképezőgép, a külső vinyó, memóriakártyák, F hipiszupi hifije megvoltak, sőt, még a fiókban valamennyi pénz is volt, az is megmaradt, gondolom nem találták meg. De a  látvány, meg a tudat, hogy egy csomó mindenünket végigfogdosták valakik... Remegtem az idegtől... és persze az ajtót nem lehetett bezárni, sőt, becsukni is csak épphogy, mert berúgták és deformálódott is meg tört is.

Aztán megtudtunk pár részletet a szomszédoktól, hát komolyan, addig is teljesen kész voltam, de azok után... négyen voltak a betörők, három közülük nő, és az egyikük előrehaladott terhes. Biztos szereti az izgalmakat. Az volt a szerencsénk, hogy a felettünk lakónak gyanús lett a zaj, kihívta a rendőröket, akik pikkpakk ott voltak, és elvitték őket. Úgyhogy halvány remény volt, hogy meglesznek a láncok. Mikor F hazajött, elmentünk megtenni a feljelentést. Aztán vártunk, mert azt mondták, hogy pár hét múlva fognak jelentkezni, ha előkerülnek a cuccaink. Persze nem jelentkeztek, bár mi többször is érdeklődtünk, de semmi, mindig elküldtek, hogy majd szólnak. Úgyhogy nagyon szomorú voltam, mert az egyik nyakláncot az első házassági évfordulónkra kaptam F-től, és nagyon szép kis olasz dizájnékszer, ilyesmi. Jó, tudom, örüljek, hogy ennyivel megúsztuk, ugye.

Na, történt nemrégiben, hogy írt a hajdani főbérlőnk, hogy kerestek bennünket a rendőrök, állítólag megvannak a láncok, megadta nekik F ímélcímét, csak hogy tudjuk. Hát, hittük is, meg nem is, aztán vártunk, vártunk, aztán szépen el is felejtettük az egészet, mígnem, tádámmm! Ma érkezett két ímél, rengeteg fotóval, és azzal a kérdéssel, hogy írjuk meg, hogy melyik a miénk. Elkezdtem nézegetni, és nagyon röhögtem, mert az első fotón az ékszeres ládikám volt, ami tele volt bizsu, meg ezüst ékszerekkel, és be sem jelentettem anno - nem is értem, pedig elnézve, hogy mik voltak benne, többet kerestem már itt-ott.... Aztán a sokadik fotón megjelent A Lánc, úgyhogy felsikoltottam örömömben. Úgyhogy minden jó, ha a vége jó, most már csak vissza kell őket kapnunk valahogy. Ja, és ami a legviccesebb, hogy az egyik fotón Mici egyik (már akkor is kinőtt) benti cipője volt, olyan kis metálfényű rózsaszín balerina, de persze kopott meg minden, no hát azt is elvitték. F szerint ebben van valami költői. Nem tudom, lehet, én most már csak annyit szeretnék kérni a sorstól / a Jóistentől / az univerzumtól, hogy ez a széria tartson még ki úgy 10 napig.


Update: válaszolt a levelünkre a rendőrség: elveszett a feljelentés, amit tettünk (wtf??), úgyhogy legyünk szívesek, küldjük el a mi példányunkat. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy félreismertem az olaszokat, vagy, hogy vannak csodák. Most aztán remélhetem, hogy a mi példányunkat nem hajítottuk ki a költözéskor, gondolván, hogy ennek az ügynek annyi. Szomorú lennék, ha emiatt mégsem kapnám vissza a nyakláncaimat meg a többi bigyót.

Update 2: Megvan a feljelentés. Érdekes dolgokat találtunk keresés közben, például egy másik feljelentést is, rögtön két példányban (de  két teljesen különböző helyen, ahogy kell), amit F a szipiszupi bringájának az ellopásakor,évekkel korábban tett. Ennyire gondos népek vagyunk mi, mindent elteszünk!