Choose life - Hosszú bejegyzés

Na, úgy döntöttem, hogy ne maradjon ez az új évre, inkább gyorsan legyünk túl rajta még idén. A szüléstörténetet 2 részben fogom megírni, a széplelkűeknek csak az 1. részt ajánlom, a 2.-at csak hardcore horrorkedvelőknek és saját felelősségre.

Szóval. Néhány főbb mozzanatot F már megírt, de a teljesség és a történeti hűség kedvéért nyilván azokat se hagyom ki. Meg pótlólag megírom az Előzmények 5. fejezetét is, amit idáig nem sikerült különböző okok miatt.

***Akkor az Előzmények röviden***
Ott hagytam abba, hogy tavaly ősszel (2008. szept.) hasi műtéttel akarták eltávolítani az akkor kb 4 centis miómámat, mégpedig úgy, hogy először fél évig (kb 2009 májusig) hormonmegvonás, attól hátha összemegy a mióma, és ezzel kedvezőbb helyzet teremtődik a hasi műtéthez (2009 nyarán). T.i. az elhelyezkedése és típusa komoly műtéti kockázatot hordozott, nem véletlen, hogy a nagyon profi sebész, aki a 2. hiszteroszkópiát csinálta, az utolsó pillanatban döntött emellett a hasi műtét helyett, noha előre tudta, hogy ezzel nem fogja tudni eltávolítani az egész göböt. Na, valahogy a hormonmegvonás ellen már minden porcikám tiltakozott, és már először is nagyon nehezen szántam rá magam a a hasi műtétre, és baromira örültem, hogy mégse az lett. Úgyhogy úgy voltam vele, hogy amíg bármilyen más megoldás elképzelhető, addig inkább azt választom. Ekkor merült fel a mióma embolizáció, mint lehetőség, ez egy elég szofisztikált eljárás, a kockázata elég alacsony, szóval kedvezőnek tűnt, bejelentkeztem egy előzetes kontrollra, kiderült, hogy az esetemben semmi akadálya. Csak zárójelben, a nőgyógyászok elég szkeptikusak voltak a dolog sikerét illetően, addigra már le volt szervezve a hormonmegvonó kúra... Nagy-nagy szerencsémre még decemberben mehettem az embolizációra, az akkor 5 centi körüli miómámra azt mondták kb. fél év, mire felszívódik, de a terhességgel még 1-1,5 évet kéne várni, hogy a méhem teljesen regenerálódjon a rengeteg korábbi beavatkozás után.

Fejszámolás és kiderül, hogy nem teljesen így alakult a történetünk. A mióma hipergyorsan kezdett eltűnni, február végén már csak másfél centis volt, és ekkor a mi kislányunk - khm khm óvintézkedéseink ellenére - úgy döntött, hogy ő jön. Volt nagy öröm, mikor kiderült! Én nem tudom, hányszor hallottam az utóbbi években, hogy nem valószínű, hogy lesz gyerekem... Az öröm 2 hónapig tartott, ekkor egy vérzés miatt ágyba parancsoltak. Mellékszál, de ezalatt a 2 hónap alatt a mióma elszabadult, konkrétan nagyobbra nőtt, mint az embrió petezsákostul, mindenestül... A másfél hét alatt, amit kórházban töltöttem, szinte az összes orvos azt mondta, hogy semmi esélye, hogy megmaradjon a baba. Utána hazaengedtek, nem kelhettem fel, de reménykedtem, hogy majd ha a 12. hetet betöltjük, akkor kicsit lazul a dolog.
A 12. héten kiderült, hogy placenta previa totalis-om van, vagyis a lepény teljesen a méhszájon tapad. Mondjuk halvány sansz volt rá, hogy feljebb megy, de nem ment.
A 28. héten meg felmerült az, amiről korábban már részletesen írtam, hogy a lepény be van nőve a méhfalba, de ezt nem tudták egyértelműen megállapítani, csak valószínűnek tűnt
November 30-án befektettek a kórházba, ahol a császár napjáig majd mindennap kijutott az ijesztgetésből, hogy ugye tudom, hogy mi is lehet a következmény ... hogyne tudtam volna, de nem esett jól minden nap szembesülni vele. Mindenki ijesztgetett, orvosok, nővérek, szülésznők.... Ahogy közeledett 9-e, egyre jobban rettegtem. Valahogy annyira az volt bennem, hogy amíg itt van bennem a baba, addig minden oké, de hogy mi lesz azután...



***December 9. Szüléstörténet, 1. rész.***

Körülbelül reggel fél 10-kor toltak a műtőbe, a műtét kb. 10-kor kezdődött. F egy ablakon keresztül nézhette az eseményeket. Spinális érzéstelenítésben csinálták, elég fura, mert tényleg érez az ember dolgokat, de fájni nem fáj. Így nagyjából követni tudtam az eseményeket, meg egy csomó mindent meséltek utóbb az orvosok is. Az elején volt egy kis vacakolás, a spinált 4. szúrásra sikerült bevinni. Aztán egyszercsak mondták, hogy van már a hasamon egy vágás.
A babát elég gyorsan kiemelték, bár egy kicsit küzdelmes volt, mert nagyon befészkelte magát, alig érték el a lábát vagy a fejét. 10:10kor emelték ki, jó volt hallani, ahogy felsír. Futtában odamutatták, kis liláspiros csomag volt, nagyon picike! Kérdeztem is, hogy mekkora, és elképedtem, amikor mondták, hogy 2370 gramm, mert az elmúlt héten 2 UH is volt, és 3200 ill. 3050 grammra becsülték. Kérdeztem, hogy minden rendben-e vele, mondták, hogy igen. Azután még jót küzdöttek a dokik, arra emlékszem például, hogy a köldökzsinórvér-levétel nem nagyon akart sikerülni, és az egyik doki egyszer azt mondta, hogy hagyjuk már a p...ba a köldökzsinórt... Arra is emlékszem, hogy a nagyon helyes fiatal aneszteziológus időnként jelentést tesz, hogy mennyi vért vesztettem eddig (még jó, hogy fogalmam se volt, hogy mennyi az annyi). Azt tudom, hogy a belémadagolták azt a 3 egység vért, amit direkt nekem rendeltek. Az nyilvánvaló volt, hogy a lepénnyel elég komolyan küzdenek, sokat pusmogott a három doki, ezeket nem igazán hallottam, de lehet, hogy jobb is. Rohadt nehéz volt leválasztani, de valahogy sikerült, csak nagyon vérzett. Aztán valahogy vége lett az egésznek (dél körül talán), engem kitoltak, talán még meg is kérdeztem, hogy a méhem is megmaradt? És amikor mondták, hogy igen, végre fellélegeztem.
A császáros őrzőben F már várt, nem sokkal később kihozták a babát is, tündéri volt, egyszerűen gyönyörűnek láttam, és leírhatatlan volt az érzés. Kb. olyan csacsiságokat mondtam neki először nagy zavaromban, hogy "hát itt vagy"..."szia drágaság"... Hosszú idő után először éreztem úgy, hogy minden rendben, küzdelmes volt, nehéz volt, rengeteg bizonytalansággal, de a kezünkben a boldogság, megúsztuk a borzalmakat... Boldog voltam, végtelenül boldog, és hálás.. és megkönnyebbült...



*** December 9. Szüléstörténet, 2. rész***

Körülbelül egy órával azután, hogy kitoltak, elkezdtem elég erősen vérezni. Viszonylag jól éreztem magam, folyatták belém a véreket... de az orvosok egyre sűrűbb látogatásából nyilvánvaló volt, hogy baj van. A vérzés nem akart csillapodni, próbáltak mindenfélét, nyomkodták a hasamat, jegeltek, nem is emlékszem mindenre... Ebből a délutánból eleve csak mozzanatok vannak meg. Megvan az, ahogy a szülésznő cserélgeti alattam a lepedőt.... A férjem arca... A dokim, ahogy beszaladgál... A sokadik hasnyomkodás - vérömlés - lepedőcsere után egyszer csak megéreztem, hogy vége, kicsúszik a kezünkből a dolog... Valahogy átfutott az agyamon, hogy nem úsztuk meg, dehogyis.... most jön a feketeleves... Hirtelen nagyon reménytelennek éreztem a helyzetet... Nem sokkal később megjelent a nagyfőnök főorvos, aki benn volt a császáron is, és szomorú arccal elmondta, hogy nem tudnak tovább várni, a vérzés nem csillapodik, a vérveszteség miatt életveszélyes az állapotom. Újra meg kell, hogy műtsenek, és ki fogják venni a méhemet. Mondtam, hogy mindent értek, és próbáltam pár kérdést feltenni, amire tisztességesen válaszolt is - ezek kb. arról szóltak, hogy biztos-e, hogy ez az egyetlen megoldás, nem lehet-e, hogy felnyitnak és mást találnak, mint amire számítanak, ami esetleg máshogy is orvosolható... Valami szikrányi reményt, fogódzót próbáltam keresni... Kiderült, hogy gyakorlatilag nulla az esély, hogy más fog történni, mint amit mondtak, de azért én még egy nagyon picit reménykedtem. Megkértem F-t, hogy szóljon a szüleinknek... Aztán villámgyorsan betoltak a műtőbe. F-en láttam, hogy eléggé kétségbe van esve, még adtunk egymásnak egy csókot a műtő ajtajában, aztán talán még valami V-t vagy felfelé tartott hüvelykujjat is mutattam neki. Fura, de egyáltalán nem éreztem magam életveszélyben, nem volt halálfélelmem, csak végtelen szomorú voltam, hogy mégsem sikerült... A műtőben láttam, hogy F megint ott ül az ablaknál, kérdezték, hogy akarom, hogy ott maradjon-e, de nem akartam, hogy ezt végignézze, úgyhogy megkértem valakit, hogy küldjék el.
Aztán már nem sok mindenre emlékszem, mert ez a műtét mélyaltatásban zajlott. Azért fura, hogy az pl. megvan, hogy a dokik azon filóznak, hogy hova vigyenek utána, fel az intenzívre, vagy vissza a császáros őrzőbe,  végül az előbbi lett - viszont nem ébresztettek fel rögtön a műtét után, hanem altatva, csővel a számban toltak ki, a család holtra vált a látványtól... vagyis fogalmam sincs, hogy ezt mikor mondták, illetve hogyan lehetséges az, hogy emlékszem rá..
Persze az történt, amit előre mondtak. A dokim utóbb elmondta, hogy gatyáig leizzadtak, már az első műtét se volt fáklyásmenet, de a másodiknál hajszálon múlt, hogy nem maradtam ott, rettenetesen féltek, hogy elveszítenek. A lepénynek az ágya vérzett, nem lehetett elállítani, mert a méhszáj és a körülötte lévő terület nem képes összehúzódni, ezáltal nincs, ami összenyomja az ereket, ami csillapítsa a vérzést. Rengeteg vért vesztettem, csak a műtét napján összesen 12 egység vért és plazmát kaptam, meg másnap még 5-öt. Az intenzíven 2 napot töltöttem, és műtétek másnapján felmerült, hogy még harmadszor is fel kell, hogy nyissanak a hasamban felgyűlt vér miatt. Mivel nem volt egyértelmű, hogy minek nagyobb a kockázata, ha abban az állapotban újra megoperálnak, vagy ha úgy hagyják, végül az utóbbi mellett döntöttek, mert a nőgyógyászok nem nagyon akartak mégegyszer műtőasztalon látni.

Az éjszaka és a másnap nagyon rossz volt, na akkor volt halálfélelmem. Többször is olyan görcsök fogtak el, amilyennek kb. az infarktust képzelem, rettenetes volt. És noha pontosan tudtam, hogy kivették a méhem, valahogy fel se fogtam igazán. Eltartott egy ideig, amíg rámtört ennek az egész súlya, minden bánata, fájdalma... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágott földhöz. Nem egy gyereket terveztünk F-fel, hanem kettőt vagy hármat... És itt maradtam méh nélkül... El se tudom képzelni az életemet... Három hete még itt rugdalózott a hasamban a kislányom, és ilyen már soha nem lesz... Rengeteget imádkoztam, hogy ne így legyen,  hogy megússzuk méhkivétel nélkül... Lehet, hogy inkább lelkierőért kellett volna fohászkodnom, talán az meghallgatásra talált volna. Nem értem, nem tudom, mikor fogom megérteni, ha egyáltalán, hogy miért kellett így lennie. Lehet, hogy van értelme, de egyelőre nem tudom, nem találom...

30. heti UH

Nahát, ezen is túlestünk tegnaap, nekem nem volt olyan nagy élmény, különösen, hogy fél óráig nyomkodta a szonográfus a hasamat összevissza, úgy, hogy még ma is fájt.
Direkt "mozis" helyre mentünk, ahol persze adnak leletet is, és mindent kértem: filmet, képeket cd-n és kinyomtatott fényképet is. Nem is annyira a magam szórakoztatására - nekem bőven elég a 2D "sima" UH, azon is éppoly cuki a gyerek, hanem pl. van a bambinának egy orvos dédnagyapja, (férjem nagyapja, akinek ő lesz az első dédunokája), akit lenyűgöznek az ilyesmik, hogy csak egy példát mondjak aktív skype-használó így 86 évesen, és amikor a 12 hetes kis babszemről megmutattuk neki az 5 perces filmet (ami egyébként 2Ds volt, és sokkal élvezetesebb), hát teljesen odavolt. Anyósomékról, akik még szintén nem nagyon láttak ilyesmit, ne is beszéljünk.
Naszóval, a bambina megint hozta a formáját, rengeteget mocorgott, pakolt, lerúgta magáról a vizsgálófejet, a 4D meg nem bírta követni, úgyhogy vajmi kevés pluszt jelentett a csodatechnika.Egyszer-egyszer sikerült majdnem elkapni az arcát, de folyton elérakta a kezét vagy a lábát. Be is rakom a kedvenc képemet, amin a nagylábujja a homloka előtt van. A kis balerina.

Paraméterileg hála Istennek, tök rendben van a lyány, a legtöbb méret szerint 29-30 hetes, fejátmérője már 81,6 mm, ami a lelet szerint 30hét+5 napos méretnek felel meg. A súlyát 1453 grammra becsülték, juhúú!
És különben is tök cuki volt, ásított, meg mosolygott is, és újfent bebizonyította, hogy ő aztán úgy produkálja magát, ahogy neki tetszik.
Engem viszont megint megijesztettek ezzel a placenta accretaval, és elég sikeresen, mert annyira ráparáztam, hogy az estét végigbőgtem. Tökre félek az egésztől... Komolyan jobban félek a császártól, mint a szüléstől... Inkább le se írom, hogy mekkora gáz, ha tényleg ez van. Bíztatom magam, hogy annyira egyszerűen nem lehetek peches, hogy a placenta praevia mellé még accreta is legyen....A dokim amúgy tök aranyos volt,  bevitt a szülészetre, megmutatta a szülőszobákat, az őrzőt, a műtőt is, amelyiknek ablaka van - ebben a kórházban nem engedik be az apákat a császárra, mondjuk lehet, hogy nem is baj... A szülésre igen, de hát az más.
Mi van még? Ja, igen, megkaptam a tüdőérlelőt is, úgyhogy most már tutira érik a bambina tüdeje.

Depi & parák

Ha tényleg van olyan, hogy terhességi (szülés előtti?) depresszió, akkor most engem is utolért. Ennyire nyomi kedvem már rég volt, mint ma. Már tegnap hajnalban is felébredtem valami görcsszerűre, igazából lehet hogy csak hasfeszülés volt - amit én annak tudok be, hogy nő a gyerek / feszül a méhfal, hasfal, és önmagában még nem is olyan zavaró, csak tegnap hajnalban a derekam is fájt hozzá, és így azért nem volt olyan megnyugtató. Annyira fáradt voltam, hogy magnéziumért se volt erőm kimenni, úgyhogy vártam, hogy múlik-e, sikerül-e visszaaludnom, ha nem, hát kivonszolom magam, de végül sikerült. Aztán tegnap este meg elkezdett baloldalt nyilallgatni a hasam, kicsit olyan volt, mint amikor az embernek izomhúzódása lesz, aztán ma hajnalban megint felébredtem valami hasfájásra, megint jó nehezen aludtam vissza... és sajna egyik se múlt el teljesen, se a feszülés, se a nyilallás, se a derékfájás...
Aztán az orvosom legutóbb azzal kápráztatott / rémisztett el (nem kívánt rész törlendő), hogy tüdőérlelőt fogok kapni. Ez arra jó, hogy ha idő előtt születik a baba, amikor még éretlen lenne a tüdeje, akkor ez a tüdőérlelő - egyébként szteroid - elősegíti, hogy a baba tüdejében surfactant (szőrfaktáns vagy mi magyarul) anyag termelődjön, ami szükséges ahhoz hogy tudjon lélegezni. Máskülönben lélegeztetőgépre kéne tenni. Namost ezt vagy akkor szokták adni, ha beindul egy koraszülés, vagy akkor, ha fenyegető koraszülés veszélye áll fenn. Mivel 24 óra kell ahhoz, hogy a tüdőérlelő hasson, ezért a szülést minden esetben megpróbálják megállítani, vagy eltolni, hogy ennek a bizonyos anyagnak legyen ideje kifejlődni a baba tüdejében. A kérdés csak az, hogy meg lehet-e oldani ezt a 24 órás várakozást egy esetleges koraszülés esetén. Ez gondolom mindig attól függ, hogy miért, és hogyan indul be, komoly vérzés esetén mondjuk nem biztos, hogy van idő várakozni. Szóval, ha úgy vesszük, akkor a tüdőérlelő egy plusz biztonságot jelent, és 1-2 napig tökre megnyugtatott a gondolat, hogy a bambina tüdeje szépen meg fog érni akármi is lesz, éljen a tüdőérlelő.
Nade valahogy mégis elkezdett kattogni az agyam az egész témán, meg főleg a császáron, hogy például a mélyen fekvő lepény miatt tudnak-e vízszintesen vágni, vagy a méhen függőleges vágást kell ejteni, ami a későbbiekben sokkal veszélyesebb... meg ilyesmik. Lesz egypár dolog, amit megkérdezek a dokimtól...      

Általában, amikor ilyen izgága hangulatom van, próbálom magam megnyugtatni mindenfélével, például aminek lehet, utánaolvasok, a konkrétumok, pl. számok, statisztikák meg szoktak nyugtatni valamelyest. Például most, hogy tudom, hogy a placenta praevia az esetek 25%-ában koraszüléssel jár, máris egy fokkal nyugodtabb vagyok, mintha ezt nem tudnám. Jobb így, hogy reménykedhetek a 75%-ban. Ugyanakkor ma utánaolvastam a programozott császárnak, meg a tüdőérlelőnek, és a megnyugtató dolgokon kívül rengeteg para dolgot is olvastam, aztán most ezeken rágom magam. Jaaj, jajj.

A fentieken kívül még csomó más is nyomaszt. Alig van, amit el tudok intézni babacucc-beszerzésben így a neten keresztül. Meg a munka is egyre lassabban megy. Holnap kell beszélnem az egyik nagyfőnökkel, mondjuk ő tök jóindulatú, szóval ez remélem, nem lesz problémás. Szerdán meg egy másikkal, aki viszont kellemetlen eset, és teljesen ki(be?)számíthatatlan. Felkelni sincs kedvem, nemhogy puccba vágni magam és mosolyogni meg intézkedni... azért remélem sikerül mindent normálisan megbeszélni. Mindezeken túl még F is szórakoztat olyan dolgokkal, amikről tudhatná, hogy idegesít. Ehh.

Update. Megkérdeztem a dokit.
1. Tényleg azért javasolja a tüdőérlelőt, mert nem biztos, hogy lenne nálam idő kivárni a 24 órát, ha történik valami.
2. Ha a programozott császár-forgatókönyv valósul meg, akkor legnagyobb valószínűség szerint vízszintesen fognak vágni. Ha sürgősségi császárra kerül sor, akkor ha nagyon kell sietni, előfordulhat, hogy függőlegesen vágnak.
Hurrá, megint okosabb lettem.

Inkább jó hírek

Hála az égnek, nem fektetnek kórházba. Mondjuk a helyzetet némileg árnyalja, hogy a fő ok az, hogy nincs elég ágy. 
Na, de hogy ne szaladjak elébe a dolgoknak... Szóval megvolt az ultrahang, megnézett az ultrahang-nagyfőnök, és mindenben alátámasztotta az én dokim diagnózisát. Akiről imígyen újfent bebizonyosodott, hogy szuper, a körzeti rendelőben hiába van vacak UH-fej, mindent pontosan lát. A placenta praevia centralis ezzel végképp megerősítést nyert. Nézegette ez a másik doki, mert a lepény szerkezete sem teljesen nagykönyvi, vannak benn felritkulások ("lyukak"). Az is felmerült, hogy nemcsak praevia, hanem placenta accreta is, na ez jól megijesztett, egész eddig azzal nyugtattam magam, hogy legalább ez nincs. Az ilyen lepény nehezen, vagy egyáltalán nem válik le, sebészileg kell eltávolítani, mindenféle durvaságot okozhat, ill.durva kimenete lehet a történetnek.A dokim látta, hogy jól megvagyok ijedve, úgyhogy a vizsgálat után mondta, hogy ezzel egyelőre ne foglalkozzak, úgyis csak a császárkor fog kiderülni.
Ja, igen, ezennel hivatalos, hogy terminus előtt két héttel császár. Úgyhogy abból, amit lent a vonalzó mutat, 2 hét levonandó.
Viszont a jó hírek, hogy tünetem, panaszom nincs, a méhszáj teljesen zárt. Ezért aztán nyugodtan vigyázhatok magamra itthon. A legkisebb panasz esetén mentő, kórház, 35. hét előtt ráadásul másik kórház, mert ott, ahol szülni fogok, nincs PIC. Mondjuk szívből remélem, hogy erre nem is lesz szükségünk!
További szuper hír, hogy kislányunk szuperül nő, az UH alapján tádámmm!! 1200 grammra saccolták, és egyebekben is tökéletesen megfelel a 28. heti méreteknek a nagyfőnök szerint. Azért a lelkemre kötötte, hogy feküdjek, mint a kisangyal. Ha meggondolom, hogy több, mint négy hónapja fekszem, akkor ez a 10 hét már nagyon kevésnek tűnik :) Persze igazán megnyugodni majd akkor fogok, hogyha bepólyáltuk a gyereket, ahogy a dokim mondja. Pezsgőzést ígért a szülőszobán :)

Paff

... nem, nem a bűvös sárkány, én vagyok kissé paff.
Történt ugyanis, hogy ma reggel csörög a telefon, a dokim hívott. Igen, ilyen szuper dokim van, egy valóságos tündér.  Szóval, azt mondja, hogy megszervezett nekem szerdára soron kívül egy UH-t, valami nagyfőnökkel, hogy jól megnézzék ezt a placenta-dolgot, aztán eldöntsék, hogy mi a teendő.
Azt mondta a doki, hogy sajna ez egy olyan dolog, hogy bármikor beindulhat olyan mennyiségű vérzés, hogy esetleg be sem érek a kórházba, ezért mérlegelik, hogy befektetnek. Mondtam ugyan, hogy dehiszenénfekszem, de erre azt válaszolta, hogy mégis jobb, ha a közelben vagyok, tudja, hogy nem hangzik jól, de a baba és az én életem is nagyon fontos. Úgyhogy jól beparáztam, nem nagyon vágyom arra, hogy a következő hónapokat kórházban töltsem (de persze ha menni kell, nincs mese). Szerdáig ilyenekkel nyugtatom magam:
- végülis a 9. hét óta nem véreztem, ami pozitív
- más panaszom se nagyon volt, csak az a kis 2napos görcsölés
- a méhszájam zárt
Ha ezek még szerdán is így lesznek, akor hátha nem dugnak azonnal kórházba. A telefonban azt mondta a doki, hogy a 30. heti UH-t nyugodtan intézzem, remélem, hogy addig még "szabadlábon" hagynak.

Zanza

Hát most aztán megint mindenféle történt. Időrendben:
Szombaton, ami munkanap volt, elmentünk a dokimhoz, mert ő még nem látott a múltkori görcsök óta. Méhszájat most nem vizsgált, amit nem is bántam annyira, mert valahogy eléggé szokott fájni - érdekes, amikor a másik doki vizsgált a kórházban, az nem volt olyan rossz. A lepény elhelyezkedését sem nézte, aszondta nem akar folyton piszkálni - ezt tudniillik hüvelyi ultrahanggal lehet a legpontosabban vizsgálni.
Cserébe viszont moziztunk egy jót, a férjem is bent lehetett. Hát a bambino megacuki volt már megint! Kár, hogy ezekről nincs video. Egész végig pörgött mint a parkett ördöge, de hihetetlen volt tényleg, a doki alig tudta követni (vagyis inkább a gép nem bírta, mert egy irtó lassú, régi UH-fej van rajta). Kis pocakmanónk teljesen megfordult a vizsgálat alatt, ezt úgy kell érteni, hogy fejvégű fekvésben van, a vizsgálat elején szemben volt, aztán oldalt fordult, majd a hátát láttuk, aztán végül megint szemből mutatta magát - nem kis gyönyörűségemre. A doki kérdezte, hogy érzem-e a mozgásait, hát hogy a csudába ne érezném, konkrétan majd lerúgta a vizsgálófejet a hasamról!  Emellett egyéb vicces dolgokat is művelt, nyújtózkodott, ásított, egyszer meg tisztára olyan volt, mintha kötne! Lehet, hogy (tényleg) lány? :) Mint kiderült, a köldökzsinórral játszott, de nagyon látványos volt, teljesen extázisba estem, hogy miket tud. A feje szélességét tudta lemérni a doki (BPD=61 mm), és a combcsont hosszát (FL=38mm), azt mondta, ezek tankönyvi méretek, mintha direkt betanulta volna a baba. A neméről nem sikerült pontosabb infot szerezni, annyi még kiderült, hogy viszonylag nagy lábon él - a pontos számra nem emlékszem, és a papírra sem került fel. Mondjuk ezen röhögtünk, ti. senki se nagylábú a családban.
Mi van még? A hétvége egyik napján az én szüleimnél ebédeltünk, a másikon a férjem szüleinél, érdekesmód az utóbbi volt a nyugisabb. Valahogy mióta terhes vagyok, kiskedvenc lettem az anyósomnál, pl. kacsát sütött, mert tudja, hogy imádom. Jól be is ettem belőle! A szüleimmel viszont sokkal nehezebb a helyzet, főleg anyukámmal, de ez már sajnos 100éves sztori. Mondjuk az is igaz, hogy a férjem távollétében az ő nyakukba szakadok, ami egyikünknek sem könnyű. Megjegyzem, első unoka lesz mindkét oldalon.
Hétfőn ez már ki is derült újfent, mert a férjem este visszautazott a másikországba, és rögtön sikerült valami minor hülyeség miatt veszekedni egyet anyukámmal.A hétfő egyébként már a búcsúzkodás és készülődés-pakolás jegyében telt, bazinehéz volt egy hónap hetedik mennyország után... külön utálom, hogy nekem ilyenkor a fél háztartásomat össze kell pakolni, hűtőt kiüríteni, ruhákat összeválogatni (anyáméknál nincs semmim), plusz a melóhoz egy csomó mindent elhozni... jáááááj, fárasztó műfaj. Ráadásul elvileg úgy lesz, hogy most 3 hónapig elvileg csak hosszú hétvégékre fog hazajárni életem párja. Szal kicsit szomorkás fílingje volt a dolognak.
Meló fronton most kicsit besokalltam, unom már, mindig eljön az a fázis, amikor úgy tűnik, valamit hamarosan befejezek, de közelebbről megnézve rájövök, hogy egy csudát, még rengeteg munka van vele (éljen a maximalista természetem). A helyzetet tetézi, hogy ilyenkor szoktak beesni még további fontos-sürgős feladatok - ma is kaptam egyet - és ilyenkor azt se tudom, hogy az n-1 feladatból melyikhez kapjak. Egy ideje az önneveléssel próbálkozom, főleg időbeosztás terén, meg a maximalizmusból is le kéne adni valahogy - háááát nemtom, a mai nap teljes csőd.
Hát ezek vannak mostanában, csomó pending project, amiken jó lenne végre túl lenni, meg csomó wishful thinking, hogy mi mindent csinálnék, ha....

Genetikai ultrahang

Na, eljött a várva várt genetikai ultrahang. Tegnap este még beszéltem a dokimmal, aki viszonylag megnyugtatott, azt mondta, hogy már többször is láttuk ezt a gyereket, nem tartja valószínűnek, hogy baja lenne! Felkeléskor azért eléggé kavarogtak bennem az érzések, szerettem volna már túl lenni rajta. Belépve a rendelőbe vadul lobogtattam a magas AFP értékemet a nyomaték kedvéért...

Hála Istennek, minden rendben! Kis bambinonk jól van, nem látott velőcső-záródási rendellenességet a doktornő. Ennyit az AFP-ről. Megnézegette sorra a belső szerveit, mindenre azt mondta, hogy rendben, de ezt inkább maga elé dünnyögte, a lapra nem került rá.
Egyébként nem volt túl sok időm gyönyörködni a gyerekben, az egész vizsgálat kb 2 percig tartott, vagy addig se. A tapasztaltabb kismamák mondták, hogy amikor túl sok a várakozó, akkor a doktornő begyorsít :)) Ezen kívül további szuper hír, hogy a mióma se látszott (igen, majd egyszer az Előzmények elmesélésével ide is eljutok). A víz átlagos mennyiségű, a méretek közül a fejátmérő tankönyvi, pontosan a 19. heti átlagnak felel meg, a mellkasátmérő inkább a 18. hetinek, a combcsonthossz kicsit rövidebb, az inkább a 17. hetihez konvergál. Úgy látszik, mostanság inkább felsőtestre gyúr a gyerek :) Mondjuk az is igaz, hogy se én, se a férjem nem vagyunk valami magasak.
Na és a legjobb, elhangzott egy mondat "Kislánynak nézem". Hát erre jól eltáttottam a számat, még vissza is kérdeztem: "Kiiiislááány?". Szinte mindenki kisfiúra tippelt, én meg aztán... Kezdettől fogva szinte biztos voltam benne, hogy ez egy fiú! És nem is gondoltam arra egyáltalán, hogy lány is lehet, pedig legbelül mindig is nagyon szerettem volna egy kislányt. Mikor észleltük a terhességet, onnantól fogva ez a gondolat abban a kontextusban jelentkezett, hogy ugye most fiam lesz, de milyen jó lenne, ha majd egyszer, mondjuk másodikra, lányom lenne. A hírre egyszerre öntött el a boldogság és a hitetlenkedés. Most már tényleg szörnyen kíváncsi vagyok!! Biztonsággal a 25.-28. héten lehet megmondani, hát az még odébb van, különben is, eddig elég kis szemérmesnek mutatta magát a bambino (vagy bambina).
A doktornő csak annyit válaszolt, hogy ő úgy látta, de nem biztos, és már vette is le a hasamról az UH fejet. Ekkor azért még megkérdeztem, hogy a méhlepényről mondana-e valamit. A dokim - mondjuk a nem túl hiperszuper gépén az "SZTK" rendelésen - kétszer is úgy látta, hogy totál betakarja a méhszájat (Placenta praevia centralis). Na, ezt a Hajdú doktornő is megerősítette, szerinte egész pontosan: a mellső falon tapad, de mélyen, és fedi a méhszájat.
Namármost, ha ez így marad - márpedig egyre valószínűbb, hogy igen - akkor tuti a császár. Ez mondjuk nem dob fel annyira, de próbálok a pozitívumokra koncentrálni: lényeg, hogy tapad a lepény, és nő a gyerek! Érzésnek persze jobb lenne, ha nem lenne totál kizárva a természetes szülés lehetősége, de ez pont az az eset, ami elkerülhetetlenné teszi a császárt. A szüléstől különben sem félek túlzottan, majd egyszer ezt is leírom, hogy miért.