Choose life - Hosszú bejegyzés

Na, úgy döntöttem, hogy ne maradjon ez az új évre, inkább gyorsan legyünk túl rajta még idén. A szüléstörténetet 2 részben fogom megírni, a széplelkűeknek csak az 1. részt ajánlom, a 2.-at csak hardcore horrorkedvelőknek és saját felelősségre.

Szóval. Néhány főbb mozzanatot F már megírt, de a teljesség és a történeti hűség kedvéért nyilván azokat se hagyom ki. Meg pótlólag megírom az Előzmények 5. fejezetét is, amit idáig nem sikerült különböző okok miatt.

***Akkor az Előzmények röviden***
Ott hagytam abba, hogy tavaly ősszel (2008. szept.) hasi műtéttel akarták eltávolítani az akkor kb 4 centis miómámat, mégpedig úgy, hogy először fél évig (kb 2009 májusig) hormonmegvonás, attól hátha összemegy a mióma, és ezzel kedvezőbb helyzet teremtődik a hasi műtéthez (2009 nyarán). T.i. az elhelyezkedése és típusa komoly műtéti kockázatot hordozott, nem véletlen, hogy a nagyon profi sebész, aki a 2. hiszteroszkópiát csinálta, az utolsó pillanatban döntött emellett a hasi műtét helyett, noha előre tudta, hogy ezzel nem fogja tudni eltávolítani az egész göböt. Na, valahogy a hormonmegvonás ellen már minden porcikám tiltakozott, és már először is nagyon nehezen szántam rá magam a a hasi műtétre, és baromira örültem, hogy mégse az lett. Úgyhogy úgy voltam vele, hogy amíg bármilyen más megoldás elképzelhető, addig inkább azt választom. Ekkor merült fel a mióma embolizáció, mint lehetőség, ez egy elég szofisztikált eljárás, a kockázata elég alacsony, szóval kedvezőnek tűnt, bejelentkeztem egy előzetes kontrollra, kiderült, hogy az esetemben semmi akadálya. Csak zárójelben, a nőgyógyászok elég szkeptikusak voltak a dolog sikerét illetően, addigra már le volt szervezve a hormonmegvonó kúra... Nagy-nagy szerencsémre még decemberben mehettem az embolizációra, az akkor 5 centi körüli miómámra azt mondták kb. fél év, mire felszívódik, de a terhességgel még 1-1,5 évet kéne várni, hogy a méhem teljesen regenerálódjon a rengeteg korábbi beavatkozás után.

Fejszámolás és kiderül, hogy nem teljesen így alakult a történetünk. A mióma hipergyorsan kezdett eltűnni, február végén már csak másfél centis volt, és ekkor a mi kislányunk - khm khm óvintézkedéseink ellenére - úgy döntött, hogy ő jön. Volt nagy öröm, mikor kiderült! Én nem tudom, hányszor hallottam az utóbbi években, hogy nem valószínű, hogy lesz gyerekem... Az öröm 2 hónapig tartott, ekkor egy vérzés miatt ágyba parancsoltak. Mellékszál, de ezalatt a 2 hónap alatt a mióma elszabadult, konkrétan nagyobbra nőtt, mint az embrió petezsákostul, mindenestül... A másfél hét alatt, amit kórházban töltöttem, szinte az összes orvos azt mondta, hogy semmi esélye, hogy megmaradjon a baba. Utána hazaengedtek, nem kelhettem fel, de reménykedtem, hogy majd ha a 12. hetet betöltjük, akkor kicsit lazul a dolog.
A 12. héten kiderült, hogy placenta previa totalis-om van, vagyis a lepény teljesen a méhszájon tapad. Mondjuk halvány sansz volt rá, hogy feljebb megy, de nem ment.
A 28. héten meg felmerült az, amiről korábban már részletesen írtam, hogy a lepény be van nőve a méhfalba, de ezt nem tudták egyértelműen megállapítani, csak valószínűnek tűnt
November 30-án befektettek a kórházba, ahol a császár napjáig majd mindennap kijutott az ijesztgetésből, hogy ugye tudom, hogy mi is lehet a következmény ... hogyne tudtam volna, de nem esett jól minden nap szembesülni vele. Mindenki ijesztgetett, orvosok, nővérek, szülésznők.... Ahogy közeledett 9-e, egyre jobban rettegtem. Valahogy annyira az volt bennem, hogy amíg itt van bennem a baba, addig minden oké, de hogy mi lesz azután...



***December 9. Szüléstörténet, 1. rész.***

Körülbelül reggel fél 10-kor toltak a műtőbe, a műtét kb. 10-kor kezdődött. F egy ablakon keresztül nézhette az eseményeket. Spinális érzéstelenítésben csinálták, elég fura, mert tényleg érez az ember dolgokat, de fájni nem fáj. Így nagyjából követni tudtam az eseményeket, meg egy csomó mindent meséltek utóbb az orvosok is. Az elején volt egy kis vacakolás, a spinált 4. szúrásra sikerült bevinni. Aztán egyszercsak mondták, hogy van már a hasamon egy vágás.
A babát elég gyorsan kiemelték, bár egy kicsit küzdelmes volt, mert nagyon befészkelte magát, alig érték el a lábát vagy a fejét. 10:10kor emelték ki, jó volt hallani, ahogy felsír. Futtában odamutatták, kis liláspiros csomag volt, nagyon picike! Kérdeztem is, hogy mekkora, és elképedtem, amikor mondták, hogy 2370 gramm, mert az elmúlt héten 2 UH is volt, és 3200 ill. 3050 grammra becsülték. Kérdeztem, hogy minden rendben-e vele, mondták, hogy igen. Azután még jót küzdöttek a dokik, arra emlékszem például, hogy a köldökzsinórvér-levétel nem nagyon akart sikerülni, és az egyik doki egyszer azt mondta, hogy hagyjuk már a p...ba a köldökzsinórt... Arra is emlékszem, hogy a nagyon helyes fiatal aneszteziológus időnként jelentést tesz, hogy mennyi vért vesztettem eddig (még jó, hogy fogalmam se volt, hogy mennyi az annyi). Azt tudom, hogy a belémadagolták azt a 3 egység vért, amit direkt nekem rendeltek. Az nyilvánvaló volt, hogy a lepénnyel elég komolyan küzdenek, sokat pusmogott a három doki, ezeket nem igazán hallottam, de lehet, hogy jobb is. Rohadt nehéz volt leválasztani, de valahogy sikerült, csak nagyon vérzett. Aztán valahogy vége lett az egésznek (dél körül talán), engem kitoltak, talán még meg is kérdeztem, hogy a méhem is megmaradt? És amikor mondták, hogy igen, végre fellélegeztem.
A császáros őrzőben F már várt, nem sokkal később kihozták a babát is, tündéri volt, egyszerűen gyönyörűnek láttam, és leírhatatlan volt az érzés. Kb. olyan csacsiságokat mondtam neki először nagy zavaromban, hogy "hát itt vagy"..."szia drágaság"... Hosszú idő után először éreztem úgy, hogy minden rendben, küzdelmes volt, nehéz volt, rengeteg bizonytalansággal, de a kezünkben a boldogság, megúsztuk a borzalmakat... Boldog voltam, végtelenül boldog, és hálás.. és megkönnyebbült...



*** December 9. Szüléstörténet, 2. rész***

Körülbelül egy órával azután, hogy kitoltak, elkezdtem elég erősen vérezni. Viszonylag jól éreztem magam, folyatták belém a véreket... de az orvosok egyre sűrűbb látogatásából nyilvánvaló volt, hogy baj van. A vérzés nem akart csillapodni, próbáltak mindenfélét, nyomkodták a hasamat, jegeltek, nem is emlékszem mindenre... Ebből a délutánból eleve csak mozzanatok vannak meg. Megvan az, ahogy a szülésznő cserélgeti alattam a lepedőt.... A férjem arca... A dokim, ahogy beszaladgál... A sokadik hasnyomkodás - vérömlés - lepedőcsere után egyszer csak megéreztem, hogy vége, kicsúszik a kezünkből a dolog... Valahogy átfutott az agyamon, hogy nem úsztuk meg, dehogyis.... most jön a feketeleves... Hirtelen nagyon reménytelennek éreztem a helyzetet... Nem sokkal később megjelent a nagyfőnök főorvos, aki benn volt a császáron is, és szomorú arccal elmondta, hogy nem tudnak tovább várni, a vérzés nem csillapodik, a vérveszteség miatt életveszélyes az állapotom. Újra meg kell, hogy műtsenek, és ki fogják venni a méhemet. Mondtam, hogy mindent értek, és próbáltam pár kérdést feltenni, amire tisztességesen válaszolt is - ezek kb. arról szóltak, hogy biztos-e, hogy ez az egyetlen megoldás, nem lehet-e, hogy felnyitnak és mást találnak, mint amire számítanak, ami esetleg máshogy is orvosolható... Valami szikrányi reményt, fogódzót próbáltam keresni... Kiderült, hogy gyakorlatilag nulla az esély, hogy más fog történni, mint amit mondtak, de azért én még egy nagyon picit reménykedtem. Megkértem F-t, hogy szóljon a szüleinknek... Aztán villámgyorsan betoltak a műtőbe. F-en láttam, hogy eléggé kétségbe van esve, még adtunk egymásnak egy csókot a műtő ajtajában, aztán talán még valami V-t vagy felfelé tartott hüvelykujjat is mutattam neki. Fura, de egyáltalán nem éreztem magam életveszélyben, nem volt halálfélelmem, csak végtelen szomorú voltam, hogy mégsem sikerült... A műtőben láttam, hogy F megint ott ül az ablaknál, kérdezték, hogy akarom, hogy ott maradjon-e, de nem akartam, hogy ezt végignézze, úgyhogy megkértem valakit, hogy küldjék el.
Aztán már nem sok mindenre emlékszem, mert ez a műtét mélyaltatásban zajlott. Azért fura, hogy az pl. megvan, hogy a dokik azon filóznak, hogy hova vigyenek utána, fel az intenzívre, vagy vissza a császáros őrzőbe,  végül az előbbi lett - viszont nem ébresztettek fel rögtön a műtét után, hanem altatva, csővel a számban toltak ki, a család holtra vált a látványtól... vagyis fogalmam sincs, hogy ezt mikor mondták, illetve hogyan lehetséges az, hogy emlékszem rá..
Persze az történt, amit előre mondtak. A dokim utóbb elmondta, hogy gatyáig leizzadtak, már az első műtét se volt fáklyásmenet, de a másodiknál hajszálon múlt, hogy nem maradtam ott, rettenetesen féltek, hogy elveszítenek. A lepénynek az ágya vérzett, nem lehetett elállítani, mert a méhszáj és a körülötte lévő terület nem képes összehúzódni, ezáltal nincs, ami összenyomja az ereket, ami csillapítsa a vérzést. Rengeteg vért vesztettem, csak a műtét napján összesen 12 egység vért és plazmát kaptam, meg másnap még 5-öt. Az intenzíven 2 napot töltöttem, és műtétek másnapján felmerült, hogy még harmadszor is fel kell, hogy nyissanak a hasamban felgyűlt vér miatt. Mivel nem volt egyértelmű, hogy minek nagyobb a kockázata, ha abban az állapotban újra megoperálnak, vagy ha úgy hagyják, végül az utóbbi mellett döntöttek, mert a nőgyógyászok nem nagyon akartak mégegyszer műtőasztalon látni.

Az éjszaka és a másnap nagyon rossz volt, na akkor volt halálfélelmem. Többször is olyan görcsök fogtak el, amilyennek kb. az infarktust képzelem, rettenetes volt. És noha pontosan tudtam, hogy kivették a méhem, valahogy fel se fogtam igazán. Eltartott egy ideig, amíg rámtört ennek az egész súlya, minden bánata, fájdalma... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágott földhöz. Nem egy gyereket terveztünk F-fel, hanem kettőt vagy hármat... És itt maradtam méh nélkül... El se tudom képzelni az életemet... Három hete még itt rugdalózott a hasamban a kislányom, és ilyen már soha nem lesz... Rengeteget imádkoztam, hogy ne így legyen,  hogy megússzuk méhkivétel nélkül... Lehet, hogy inkább lelkierőért kellett volna fohászkodnom, talán az meghallgatásra talált volna. Nem értem, nem tudom, mikor fogom megérteni, ha egyáltalán, hogy miért kellett így lennie. Lehet, hogy van értelme, de egyelőre nem tudom, nem találom...

Valamivel okosabban

Ma volt a nagy nap, mentem a kórházba, hogy megvizsgáljon az egyik főorvos, és állást foglaljon a placenta accreta-kérdésben, majd ennek fényében döntsenek a császár időpontjáról.
Hát, ahogy a cím is jelzi, nem egyértelmű a helyzet. Az van, hogy elvileg a lepényszövet és a méhfal között kell lennie egy bizonyos vastagságú, bizonyos szerkezetű rétegnek (erről olvastam is a sok netről letöltött orvosi cikkekben), namost ha ez nincs, vagy nem olyan, akkor gyanús a placenta accreta.
Először hasi UHval vizsgált az orvos, kedves ez a doki, csak inkább úgy magának magyarázgat az orra alatt, és alig érteni, mit mond, pedig igencsak érdekelt volna, de így csak foszlányok jutottak el hozzám. Ha néha kérdeztem, akkor elmondta újra, csak ugyanúgy az orra alatt. Na mindegy.
Először megnézték a gyereket, a combcsontja alapján a doki kapásból mondta, hogy a korához képest kicsi. De aztán a többi paraméterrel együtt nézve kiderült, hogy dehogyis, pont a korának megfelelő (biometria alapján 34+3nak mondták). Bambinaméretek:
BPD 91mm, OFD 108mm, HC 314 mm, AC 296mm, FL 62mm. Becsült súly - tádááámmmm - 2500 gramm! És a kis drágaság megfordult, most medencevégű fekvésben volt, fejjel felfelé.
Na, ezután következett a lepény. A doki ingatta a fejét, hogy milyen borzasztóan néz ki... (hála az égnek a lánykát szuperül ellátja, végül azt írta a lapra, hogy I-es fokozatban érett). Én megjegyeztem, hogy a miómáim is hasonlóak voltak, és azért nézték mindenféle egyébnek, erre persze az én dokim is bekapcsolódott, és röviden elmondta, hgy mennyi beavatkozáson estem át korábban - aztán nagy egyetértésben bólogattak, hogy bizony, ezek mind hajlamosítanak a placenta accretara. Ez nem volt újdonág, mert ugye beleástam magam a témába.
Viszonylag hosszasan nézegetett, hogy van-e ez a bizonyos réteg, vagy nincs, úgy tűnt, hogy nincs, egyszer még a placenta increta is elhagyta a száját (ez eggyel durvább forgatókönyv), aztán átváltott hüvelyi ultrahangra is. Na ezzel egy kicsit árnyalódott a kép, legalább egy helyen a lepény szélénél látható volt ez a bizonyos réteg. Kicsit letolt a doki, hogy miért mentem el előtte pisilni, teli hólyaggal jobban lehetne látni. (Azért mentem, mert senki nem mondta, hogy ne tegyem, és eléggé kellett). Megnézte még a méhszájat, tök zárt továbbra is, hurrá. Mondanom se kell, hogy én totál abban reménykedtem, hogy kiderül, hogy vaklárma, ez az egész accreta-ügy, úgyhogy a vizsgálat végére elszontyolodtam picit.
A gyanú maradt, a lapra végül az került, hogy: Placenta praevia centralis. Placenta accreta. (az utóbbit kérdőjellel kérte a doki, de az asszisztens nem figyelt, úgyhogy annak is pont lett a végén.) Készült néhány kép is, de kizárólag a lepényről, úgyhogy nem izgi.
Aztán még átküldtek CTG-re, úgyhogy megvolt az első ilyenünk is. Teljesen jó eredmények lettek, bár nehéz volt megtalálni a bambina szívhangját, 2 nővér is kudarcot vallott, végül a dokimnak sikerült - állítólag ehhez még kicsi a baba, túl sokat mozog meg ilyenek. Úgyhogy ezért végig oda kellett szorítanom ezt a kütyüt a hasamhoz. Tisztára lefáradt mindkét kezem a 30 perc alatt!

És akkor a konklúzió: nem hozzák még előrébb a császárt. A december 9-ét jelölték ki, de már november 30-án befektetnek. Az osztályvezető főorvos és a dokim a fejem fölött beszélték meg, hogy hány egység vért rendeljenek nekem aranytartalékba, meg milyen egyéb óvintézkedéseket tegyenek. Fincsi.
Számomra nem totál megnyugtató a helyzet, de kezdem megszokni, hogy semmi, soha nem totál megnyugtató. De a dokik legalább fel vannak készülve.

Körvonalazódik...

Tegnap voltam megint dokinál, UH és méhszájvizsgálat nem volt (amit nem bántam, minek kéne folyton piszkálni az embert), de kaptam beutalót III. trimeszteri laborvizsgálatokra, meg írt fel gyógyszert. Ami izgalmas volt, hogy most először volt szó arról, hogy mi lesz.
Nos, a doki azt mondta, hogy ha ez a placenta accreta-gyanú van, akkor a 38. hetet sem várják ki, mert a szakirodalom ajánlása szerint előrébb kell hozni a császárt. A gond az, hogy ennek az állapotnak sem a meglétét, sem a súlyosságát nem lehet egyértelműen megállapítani a szülés előtt, azt meg semmiképp nem lehet előre tudni, hogy hogyan fog viselkedni a lepény a szüléskor. Amit lehet tenni, az a felkészülés az esetleges komplikáció(k)ra.

Szóval most az lesz, hogy a 35. héten megnéznek a kórházban ultrahanggal, a főorvosok megtanácskozzák a dolgot, és ha továbbra is fennáll a gyanú, akkor valószínűleg az utána következő héten megcsászároznak, jól rákészülve tapasztalt orvosokkal, vérrel meg mittoménmivel, amivel kell. Hát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy meg vagyok nyugodva, mert dehogyis, de kezdem tudomásul venni, hogy nem sokat tehetek, csak reménykedhetek, hogy minden jól alakul.

Ennek a megbeszélésnek egyébként az is lehet az előzménye, hogy múltkor rákérdeztem a dokinál, hogy mi lesz, utána lehet-e járni jobban ennek a lepény-dolognak, egyáltalán mire számíthatok... A dokim meg, aki baromi jó fej, egyszerűen nem tudok rá mást mondani, erre fogta magát, és nekiállt szervezni, hogy megnyugtasson :)

[Ugyan az egyik bejegyzésben már belinkeltem, de akkor legyen itt egy rövid magyarázat: A placenta accreta a lepény rendellenes (túl erős vagy mély) tapadása. Az egyik legsúlyosabb terhességi / szülési komplikáció. Részleteket inkább nem írok, de aki nem bír a kiváncsiságával, az olvashat róla pl. itt meg itt (angol), továbbá  itt (magyar), itt meg beszámolók vannak szintén angolul. Vigyázat, csak erős idegzetűeknek. Én szóltam.]

30. heti UH

Nahát, ezen is túlestünk tegnaap, nekem nem volt olyan nagy élmény, különösen, hogy fél óráig nyomkodta a szonográfus a hasamat összevissza, úgy, hogy még ma is fájt.
Direkt "mozis" helyre mentünk, ahol persze adnak leletet is, és mindent kértem: filmet, képeket cd-n és kinyomtatott fényképet is. Nem is annyira a magam szórakoztatására - nekem bőven elég a 2D "sima" UH, azon is éppoly cuki a gyerek, hanem pl. van a bambinának egy orvos dédnagyapja, (férjem nagyapja, akinek ő lesz az első dédunokája), akit lenyűgöznek az ilyesmik, hogy csak egy példát mondjak aktív skype-használó így 86 évesen, és amikor a 12 hetes kis babszemről megmutattuk neki az 5 perces filmet (ami egyébként 2Ds volt, és sokkal élvezetesebb), hát teljesen odavolt. Anyósomékról, akik még szintén nem nagyon láttak ilyesmit, ne is beszéljünk.
Naszóval, a bambina megint hozta a formáját, rengeteget mocorgott, pakolt, lerúgta magáról a vizsgálófejet, a 4D meg nem bírta követni, úgyhogy vajmi kevés pluszt jelentett a csodatechnika.Egyszer-egyszer sikerült majdnem elkapni az arcát, de folyton elérakta a kezét vagy a lábát. Be is rakom a kedvenc képemet, amin a nagylábujja a homloka előtt van. A kis balerina.

Paraméterileg hála Istennek, tök rendben van a lyány, a legtöbb méret szerint 29-30 hetes, fejátmérője már 81,6 mm, ami a lelet szerint 30hét+5 napos méretnek felel meg. A súlyát 1453 grammra becsülték, juhúú!
És különben is tök cuki volt, ásított, meg mosolygott is, és újfent bebizonyította, hogy ő aztán úgy produkálja magát, ahogy neki tetszik.
Engem viszont megint megijesztettek ezzel a placenta accretaval, és elég sikeresen, mert annyira ráparáztam, hogy az estét végigbőgtem. Tökre félek az egésztől... Komolyan jobban félek a császártól, mint a szüléstől... Inkább le se írom, hogy mekkora gáz, ha tényleg ez van. Bíztatom magam, hogy annyira egyszerűen nem lehetek peches, hogy a placenta praevia mellé még accreta is legyen....A dokim amúgy tök aranyos volt,  bevitt a szülészetre, megmutatta a szülőszobákat, az őrzőt, a műtőt is, amelyiknek ablaka van - ebben a kórházban nem engedik be az apákat a császárra, mondjuk lehet, hogy nem is baj... A szülésre igen, de hát az más.
Mi van még? Ja, igen, megkaptam a tüdőérlelőt is, úgyhogy most már tutira érik a bambina tüdeje.

Inkább jó hírek

Hála az égnek, nem fektetnek kórházba. Mondjuk a helyzetet némileg árnyalja, hogy a fő ok az, hogy nincs elég ágy. 
Na, de hogy ne szaladjak elébe a dolgoknak... Szóval megvolt az ultrahang, megnézett az ultrahang-nagyfőnök, és mindenben alátámasztotta az én dokim diagnózisát. Akiről imígyen újfent bebizonyosodott, hogy szuper, a körzeti rendelőben hiába van vacak UH-fej, mindent pontosan lát. A placenta praevia centralis ezzel végképp megerősítést nyert. Nézegette ez a másik doki, mert a lepény szerkezete sem teljesen nagykönyvi, vannak benn felritkulások ("lyukak"). Az is felmerült, hogy nemcsak praevia, hanem placenta accreta is, na ez jól megijesztett, egész eddig azzal nyugtattam magam, hogy legalább ez nincs. Az ilyen lepény nehezen, vagy egyáltalán nem válik le, sebészileg kell eltávolítani, mindenféle durvaságot okozhat, ill.durva kimenete lehet a történetnek.A dokim látta, hogy jól megvagyok ijedve, úgyhogy a vizsgálat után mondta, hogy ezzel egyelőre ne foglalkozzak, úgyis csak a császárkor fog kiderülni.
Ja, igen, ezennel hivatalos, hogy terminus előtt két héttel császár. Úgyhogy abból, amit lent a vonalzó mutat, 2 hét levonandó.
Viszont a jó hírek, hogy tünetem, panaszom nincs, a méhszáj teljesen zárt. Ezért aztán nyugodtan vigyázhatok magamra itthon. A legkisebb panasz esetén mentő, kórház, 35. hét előtt ráadásul másik kórház, mert ott, ahol szülni fogok, nincs PIC. Mondjuk szívből remélem, hogy erre nem is lesz szükségünk!
További szuper hír, hogy kislányunk szuperül nő, az UH alapján tádámmm!! 1200 grammra saccolták, és egyebekben is tökéletesen megfelel a 28. heti méreteknek a nagyfőnök szerint. Azért a lelkemre kötötte, hogy feküdjek, mint a kisangyal. Ha meggondolom, hogy több, mint négy hónapja fekszem, akkor ez a 10 hét már nagyon kevésnek tűnik :) Persze igazán megnyugodni majd akkor fogok, hogyha bepólyáltuk a gyereket, ahogy a dokim mondja. Pezsgőzést ígért a szülőszobán :)