Most már tényleg elég. Még ki se jöttem az előzőből, már megint lecsapott rám valami kór. Láz, fejfájás, torokfájás, nyakfájás, fülfájás. Még annyi jó van legalább, h az orrom tisztul, hihetetlen mik jönnek ki néha (bocs). És elegem van az itteni dokiból is, összevissza rendel, nem lehet elérni, felír egy antibiotikumot, h szedjem öt napig, és a gyógyszertárban 2 dobozzal adnak a receptjére (=14 nap). Hát én egy dobozzal szedtem be, az öt napot amúgy is furcsálltam, azok után, h egy dobozban 7 napi volt, és kb jól is voltam, mikor elfogyott, szóval nem gondolkodtam a másodikon. Amúgy is olyan szar szájízt adott, h enni is alig volt kedvem (de legalább fogytam másfél kilót haha).
És elegem van, h nincs semmi segítségünk, h ilyenkor F nem tud dolgozni menni (lázasan nem vihetem Micit a böcsibe, F-nek kell)...
És még vannak a k...va munkák is, amiket még mindig nem tudtam befejezni, mert 1.) nappal totál lefoglal Mici, meg a vele kapcsolatos ill. egyéb teendők... 2.) 2 hónap éjszakázás után egyszerűen képtelen vagyok többre 3.) ilyen állapotban meg egész egyszerűen mindenre képtelen vagyok, a létezés is fáj.
Jajjajajj, mi lesz így???
Nagynéném halálára, és arra, hogy senki nem tudott tőle elbúcsúzni, egyszerűen igyekszem nem gondolni, mert totál kikészít.
2011. március 7., hétfő
2011. március 4., péntek
Harmadik nap a bölcsiben
Rá kellett jönnöm ma, hogy nem az a legnehezebb, amikor először hagyja ott az ember a gyereket. Hanem amikor másodszor. A velünk együtt "beszokó" gyerekek egy nap "előnyben" vannak, mert kedden kezdtek, de mivel Mici keddenként babaúszásra jár, mi szerdán voltunk először. Namost, közülük az egyik tegnap egész jól (tök jól) viselte, hogy kiment a teremből az anyukája (mikor félóra múlva visszajött, valósággal repült a nyakába), de ma alig akarta elengedni... Persze, mert már tudta, mi következik....
Micinek ugye ma volt az első ilyen. Elég nyugisan viselte, hogy kimentem, nem is tiltakozott (szokás szerint el volt merülve valami játék tanulmányozásában). Amikor szóltak, hogy na, most!, odamentem hozzá, megpuszilgattam, és mondtam neki, hogy anya elmegy most egy kicsit, de nemsokára visszajön, integettem, és elindultam kifelé. Nézett, de nem jött utánam, asszem, még integetett is, látta, hogy felveszem a táskám, és kilépek.... nekem nagyon nehéz volt... igyekeztem hangosan és vidáman búcsúzkodni, kedves, de határozott lenni... Az a fél óra kint, huhh, állandóan azon izgultam, hogy nem az ő sírását hallom-e. Persze, ha (nagyon) sírt volna, akkor behívnak.
No, valahogy eltelt az idő. Amikor beléptem, kb. fél perccel a többiek után, Mici az egyik dadus ölében ült, viszonylag nyugodtan. Nem azonnal vett észre, pedig szólongattam meg integettem, ahogy mentem feléjük. Aztán mikor már egész közel voltam (gondolom, meggyőződött róla, hogy ez most tényleg én vagyok), akkor elkedte nyújtogatni a kis kezét, aztán a nyakamba csimpaszkodott.... olyan jó érzés volt, szorosan hozzám bújt.. kicsit hüppögött, ahogy nagyobb sírások után szokott, de hamar megnyugodott. Azért az látszott, hogy most nem fog azonnal lekívánkozni a többiekhez. (Mint utóbb mesélték, amikor a többi anyuka visszajött, Mici eléggé elszontyolodott, hogy nem vagyok köztük, majdnem el is sírta magát (de szerencsére elég hamar jöttem, ill. a dadusok tényleg tök helyesek, és profin kezelik a helyzetet, szóval nem eszkalálódott).
Aztán jött az ebéd, na ez jópofa volt, az én kislányom volt a legmalacabb :D de legalább evett valamennyit, annál legalábbis többet, mint amit reméltem.
Jó, hogy hétvége jön, holnap-holnapután nincs bölcsi... a hétfőtől azért tartok egy kicsit. Elvileg ugyanaz a forgatókönyv, mint mára: megérkezés együtt, majd kb. negyedóra után kimegyek a teremből, min. félórára, aztán vissza, aztán ebéd együtt és haza....
Micinek ugye ma volt az első ilyen. Elég nyugisan viselte, hogy kimentem, nem is tiltakozott (szokás szerint el volt merülve valami játék tanulmányozásában). Amikor szóltak, hogy na, most!, odamentem hozzá, megpuszilgattam, és mondtam neki, hogy anya elmegy most egy kicsit, de nemsokára visszajön, integettem, és elindultam kifelé. Nézett, de nem jött utánam, asszem, még integetett is, látta, hogy felveszem a táskám, és kilépek.... nekem nagyon nehéz volt... igyekeztem hangosan és vidáman búcsúzkodni, kedves, de határozott lenni... Az a fél óra kint, huhh, állandóan azon izgultam, hogy nem az ő sírását hallom-e. Persze, ha (nagyon) sírt volna, akkor behívnak.
No, valahogy eltelt az idő. Amikor beléptem, kb. fél perccel a többiek után, Mici az egyik dadus ölében ült, viszonylag nyugodtan. Nem azonnal vett észre, pedig szólongattam meg integettem, ahogy mentem feléjük. Aztán mikor már egész közel voltam (gondolom, meggyőződött róla, hogy ez most tényleg én vagyok), akkor elkedte nyújtogatni a kis kezét, aztán a nyakamba csimpaszkodott.... olyan jó érzés volt, szorosan hozzám bújt.. kicsit hüppögött, ahogy nagyobb sírások után szokott, de hamar megnyugodott. Azért az látszott, hogy most nem fog azonnal lekívánkozni a többiekhez. (Mint utóbb mesélték, amikor a többi anyuka visszajött, Mici eléggé elszontyolodott, hogy nem vagyok köztük, majdnem el is sírta magát (de szerencsére elég hamar jöttem, ill. a dadusok tényleg tök helyesek, és profin kezelik a helyzetet, szóval nem eszkalálódott).
Aztán jött az ebéd, na ez jópofa volt, az én kislányom volt a legmalacabb :D de legalább evett valamennyit, annál legalábbis többet, mint amit reméltem.
Jó, hogy hétvége jön, holnap-holnapután nincs bölcsi... a hétfőtől azért tartok egy kicsit. Elvileg ugyanaz a forgatókönyv, mint mára: megérkezés együtt, majd kb. negyedóra után kimegyek a teremből, min. félórára, aztán vissza, aztán ebéd együtt és haza....
2011. március 3., csütörtök
Második nap a bölcsiben
A cím persze túlzás, mert ahogy tegnap, ma is csak 1 órát voltunk. Mici jól érezte magát, volt barátkozás (labdát adogattak egymásnak egy kislánnyal, tökcukik voltak), meg sólisztgyurmázás. Ma még nem kellett elhagynom a terepet, de holnap már igen... Jaj, kicsit aggódom. Ma, amikor elindulás előtt még ki akartam menni a mosdóba, akkor volt egy kis happening. Mondtam neki, hogy anya most egy kicsit kimegy, de máris jön vissza. Úgy tűnt, alig figyel oda, és nem zavarja a dolog, erre elindultam, és féllábbal már kint voltam, mikor utánam iramodott, és látszott, hogy nagyon megijedt ... persze visszamentem és felvettem. Mivel nem akart engedni kimenni, végül az lett, hogy az egyik dadus kikísért bennünket a mosdóba.
Első nap a bölcsiben...
Hirtelen-váratlan felvették Micit a bölcsibe. Olyan február közepén kaptuk a hírt, 2 napunk volt eldönteni, hogy élünk-e vele. Én nem nagyon akartam, eleve a jelentkezésre is azért bólintottam rá, hogy ha hosszabb távon itt maradunk, akkor esetleg ősztől mehetne, már ha felvennék, de mindenki azt mondta, hogy semmi esélyünk. Aztán mégiscsak de... Én anno úgy gondoltam ("terveztem"), hogy kétéves kora előtt tuti nem adom bölcsibe a gyereket (persze azt is terveztem, hogy több gyerekem lesz, és ideálisan úgy követik egymást, hogy közben nem nagyon megyek vissza dolgozni). Aztán ugye nem így lett, nem fogok több gyereket szülni, bárhogy is fáj erre gondolni, és az is kérdéses, hogy lesz-e több gyerekünk... de ez egy másik téma, elkalandoztam... Szóval eldöntöttük, hogy oké, menjen Mici, bár én még most sem vagyok biztos benne, hogy így lesz a jó, és volt pár durva kiborulásom is emiatt.
A dolog pozitívumait nézve:
Mici szereti a társaságot, járunk játszóházba és azt is nagyon szereti (na, ez is egy másik téma, majd talán egyszer írok róla), és tény, hogy társaságunk nem nagyon van, olyan meg pláne nem, ahol ő gyerektársaságban lehetne, itthon néha unja magát velem (pedig igyekszem kreatív lenni, de) nem tudok állandóan vele foglalkozni, és nincs semmi segítségünk, ami miatt állandó időzavarban vagyunk. Nem mellesleg, talán nekem is lesz egy kis időm, elsősorban nem magamra, hanem a teendőimre, aztán talán magamra is.. talán kevesebbszer fogok hajnalig ülni a gép előtt, az utóbbi két hónap nagyon keserves volt.... További pozitívumok, hogy ez egy felújított bölcsi, kb 10 percre tőlünk, és tök rugalmas, egy nap 3-6 óra, tök kedves és szimpi bölcsisnénikkel (dadusokkal?). Megfizethetőbb, mint a bébiszitter, ráadásul a bébiszitternél mindenképp jobbnak tartom a közösséget (bár tök aranyos szitterünk van).
Ami a negatívumokat illeti, hát abból sokkal több van, első sorban lelki természetűek, tehát nem ragadhatók meg a racionalitás talaján. Még mindig úgy érzem, hogy ez valahol szaranyaság :( hogy szaranya vagyok, hogy nem hagyom a munkát a francba (nem mintha megtehetném, mert most se pénzért csinálom, hanem "szerelemből", ill. azért, hogy megmaradjon a helyem, ahova visszamehetek, de hivatalosan gyesen/gyeden vagyok, ennek megfelelően munkabér nuku.)
Mondjuk az viszont feltétlenül pozitívum, hogy bármikor kivehetem Micit, ha úgy látom, hogy nem jó neki, és akkor minden visszaáll a régibe. Nem az életünk múlik rajta, nem azért adom be, mert a futószalag mellé kell visszaállnom, különben nem jut villanyra....
Visszatérve a jelenbe és a realitásba, tegnap kezdődött a beszoktatás. Egy órát kellett ott lenni, úgy, hogy én is végig ott voltam, egy teremben Micivel, a dadussal, a többi gyerekkel, és 3 másik anyukával. Hát kábé ahogy megérkeztünk, Mici elindult felfedezni - nem lep meg, roppant kíváncsi természet, a játszóházban is nagy örömmel iramodik el mindig), és tök élvezettel jött-ment, széket tologatott, stb. Na ez ment úgy egy fél óráig, aztán elfáradt (a délelőtti alvás kimaradt, úgyhogy számítottam rá), onnantól kb a fele időt kézben, a fele időt a földön / többiekkel töltötte. Eddig ígéretes. Van egy fekete kislány, aki már több hete jár a bölcsibe, de még mindig minden nap rengeteget sír, hát ez elég riasztó.... De szentül megígérem magamnak, hogy próbálom félretenni az aggályaimat, és csakis Mici szempontjaira koncentrálni. Ha azt látom, hogy tök jól érzi magát, miért is ne járjon. Ha nem tetszik neki, köszönettel elállunk a lehetőségtől.
A dolog pozitívumait nézve:
Mici szereti a társaságot, járunk játszóházba és azt is nagyon szereti (na, ez is egy másik téma, majd talán egyszer írok róla), és tény, hogy társaságunk nem nagyon van, olyan meg pláne nem, ahol ő gyerektársaságban lehetne, itthon néha unja magát velem (pedig igyekszem kreatív lenni, de) nem tudok állandóan vele foglalkozni, és nincs semmi segítségünk, ami miatt állandó időzavarban vagyunk. Nem mellesleg, talán nekem is lesz egy kis időm, elsősorban nem magamra, hanem a teendőimre, aztán talán magamra is.. talán kevesebbszer fogok hajnalig ülni a gép előtt, az utóbbi két hónap nagyon keserves volt.... További pozitívumok, hogy ez egy felújított bölcsi, kb 10 percre tőlünk, és tök rugalmas, egy nap 3-6 óra, tök kedves és szimpi bölcsisnénikkel (dadusokkal?). Megfizethetőbb, mint a bébiszitter, ráadásul a bébiszitternél mindenképp jobbnak tartom a közösséget (bár tök aranyos szitterünk van).
Ami a negatívumokat illeti, hát abból sokkal több van, első sorban lelki természetűek, tehát nem ragadhatók meg a racionalitás talaján. Még mindig úgy érzem, hogy ez valahol szaranyaság :( hogy szaranya vagyok, hogy nem hagyom a munkát a francba (nem mintha megtehetném, mert most se pénzért csinálom, hanem "szerelemből", ill. azért, hogy megmaradjon a helyem, ahova visszamehetek, de hivatalosan gyesen/gyeden vagyok, ennek megfelelően munkabér nuku.)
Mondjuk az viszont feltétlenül pozitívum, hogy bármikor kivehetem Micit, ha úgy látom, hogy nem jó neki, és akkor minden visszaáll a régibe. Nem az életünk múlik rajta, nem azért adom be, mert a futószalag mellé kell visszaállnom, különben nem jut villanyra....
Visszatérve a jelenbe és a realitásba, tegnap kezdődött a beszoktatás. Egy órát kellett ott lenni, úgy, hogy én is végig ott voltam, egy teremben Micivel, a dadussal, a többi gyerekkel, és 3 másik anyukával. Hát kábé ahogy megérkeztünk, Mici elindult felfedezni - nem lep meg, roppant kíváncsi természet, a játszóházban is nagy örömmel iramodik el mindig), és tök élvezettel jött-ment, széket tologatott, stb. Na ez ment úgy egy fél óráig, aztán elfáradt (a délelőtti alvás kimaradt, úgyhogy számítottam rá), onnantól kb a fele időt kézben, a fele időt a földön / többiekkel töltötte. Eddig ígéretes. Van egy fekete kislány, aki már több hete jár a bölcsibe, de még mindig minden nap rengeteget sír, hát ez elég riasztó.... De szentül megígérem magamnak, hogy próbálom félretenni az aggályaimat, és csakis Mici szempontjaira koncentrálni. Ha azt látom, hogy tök jól érzi magát, miért is ne járjon. Ha nem tetszik neki, köszönettel elállunk a lehetőségtől.
2011. március 2., szerda
She's gone...
Drága nagynéném itt hagyott ma bennünket. Nagyon súlyos beteg volt hosszú évek óta, mégis váratlanul ért a hír. Karácsonykor nem tudtunk találkozni, reméltem, hogy húsvétkor majd sikerül, felvisszük Micit... Rohadt érzés, hogy nem válaszoltam a boldognévnapotkívánós íméljére... a szimpla köszönöm helyett szerettem volna hosszabban írni neki... de most már sosem íródik meg az a levél. Íme, a tett halála az okoskodás.
Kamaszkorom első számú példaképe volt, valósággal rajongtam érte... Mici születése után ő volt gyakorlatilag az egyetlen, aki nem a szokásos sablonszöveget nyomatta... Erre mindig emlékezni fogok.
Kamaszkorom első számú példaképe volt, valósággal rajongtam érte... Mici születése után ő volt gyakorlatilag az egyetlen, aki nem a szokásos sablonszöveget nyomatta... Erre mindig emlékezni fogok.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)
