Tavaly

A tavalyi jó év is volt, meg rossz is. Volt bőségesen szívás, meg stressz, meg szomorúságok. De azért voltak nagyon jó dolgok is.

Az év legszomorúbb eseménye nagynéném halála volt. Nagyon megviselt. A legrosszabb az, hogy az ember ilyenkor döbben rá arra, hogy vannak dolgok, amiket már soha nem fog tudni bepótolni... Volt még egy nagy szomorúság, egy másik haláleset, egy családi baráté... a körülményei miatt felfoghatatlan...

Aztán még a rosszak közt voltak különböző egészségügyi nyavalyák miatti aggodalmak, saját részről, ill. családtagoknál, de ezek hála Istennek, végül alaptalannak, vagy egyszerűen kezelhetőnek bizonyultak. Annyi nagyjából bizonyos, hogy engem - legalábbis nőgyógyász - nem nagyon akar még egyszer ebben az életben operálni, gondolom max. nagyon alapos okkal. Fura dolog ez az egész, az ember azt hinné, hogy oké, úgy-ahogy túl van egy adag szíváson, megtanult együtt élni vele, satöbbi, és hogy akkor részéről már kipipálva az efféle, jöhet a méznyalás. Aha. Nem. Na mindegy. Meg az is elég világos, hogy (valahol olvastam valami frappánsabbat), hogy akinek gyereke van, az megnyerte az aggodalmat magát. Háát, igen, korábban bele se gondoltam, hogy mennyi aggodalommal jár a szülőség. Igaz, korábban abba sem gondoltam bele, hogy mit jelent a "szemem fénye" szófordulat. Most meg már nagyon is értem.

Aztán a munkafront, az leginkább ambivalens. Nem sok változás történt, elég sokat dolgoztam, kvázi ingyen. Igen, tudom, ez lúzerségnek hangzik, azért alakult így, mert pont rengeteg munkát elvállaltam, szerződéssel, mindennel, mielőtt Mici bejelentkezett, és mivel a terhesség alatt nem tudtam a rendes tempómban (sem) haladni, jó sok maradt a születése utánra olyasmikből is, amit meg lehetett, sőt, meg kellett volna csinálnom már korábban. Sőt, még  olyan is volt, amit régesrég kifizettek. Eddig a sokat, és hogy miért "ingyen", hát azért, mert gyesen (meg gyeden, meg tgyáson) vagyok/voltam, és amellett kezdetben ugye nem is lehet munkát vállalni, másrészt a gyerek, és a földrajzi távolság a munkahelyemtől még valami távmunkás félállást sem tett lehetővé, mert mondjuk havonta egyszeri bemenést sem tudtam volna vállalni. Viszont a vállalt dolgokat meg le kellett szállítani, és annak idején megtette azt a gesztust a főnökség, hogy a hét hónap fekvés alatt nem kellett betegállományba mennem, még csak nem is csökkentették a fizetésemet (ami azért elég jó, mert így szerintem kábé a legmagasabb tgyást kaptam), hanem megengedték, hogy otthonról dolgozzak, nem kellett bejárnom. Mondjuk olyan munkám van, aminek eleve része az otthoni munkavégzés. Ami király e téren, hogy 2011-ben végre befejeztem _minden_ hosszú ideje húzódó munkát. Ami nem olyan király, hogy egy bizonyos továbbképzésnek a befejezése még hátravan. Ebből a szempontból egyébként előnyös, hogy a harmadik "otthon" töltött évre az lett a deal, hogy nem bíznak rám más munkát, ha befejeztem a képzést, visszavesznek, sőt előléptetnek. Úgy legyen, ámen, de majd meglátjuk. Egyébként csomó más dolog érdekel, nem tudom, hogy ez ilyen midlife crisis, vagy tényleg mással kéne foglalkoznom, mindenesetre szívesen kipróbálnám magam további területeken is, úgyhogy mozgolódom...

Ja, igen. A pozitívok. Lassan úgy érzem, hogy kezdek belerázódni ebbe a külföldi létbe, abba, hogy a szüleimtől, testvéremtől, barátaimtól távol vagyok, és eléggé egyedül. Nem mondhatnám, hogy könnyű volt, az ősz valahogy mindig extrán megvisel, és ez tavaly is így volt. Nyár végén, amikor visszajöttünk Budapestről, akkor már előre szívtam a fogam, hogy most karácsonyig nem megyünk haza.... De végül is valamennyire kárpótolt az, hogy utána meg másfél hónapot voltunk otthon. Nagyon-nagyon jól esett. Az ittlétnek próbálom a jó oldalát nézni, pl. tanulgatom az itteni konyhát, meg örülök azoknak a dolgoknak, amik otthon nincsenek, itt meg vannak.

És úgy érzem, hogy az anyasággal is egyre jobban megbirkózom, mondjuk ez sokban múlik azon is, hogy Mici is abba a korba ért, hogy lehet mindenféle jópofaságot csinálni vele, hogy érdeklődik egy csomó dolog iránt, és hogy nekem is nagyon érdekes figyelni a fejlődését, a bontakozó egyéniségét... meg azon is, hogy mióta bölcsibe jár, van valamennyi "szabad" időm, ami persze a gyakorlatban nem azt jelenti, hogy mondjuk kozmetikushoz járok, vagy ilyenek, de azt mondjuk igen, hogy van időm foglalkozni a munkámmal, a háztartással, és néha még kreatívkodom is. Az elején borzasztó nehéz volt az, hogy nincs semmi segítségem - pedig soha nem voltam az a gyerek, aki helyett mindent megcsináltak, sőt,... de valahogy nem készültem fel arra, hogy milyen borzasztó kiszolgáltatott helyzetbe kerülök azáltal, hogy egy (majdnem) újszülöttel elköltözöm egy olyan országba, ahol nincsenek rokonaim, barátaim, még ismerőseim is csak alig, és a nyelvet sem beszélem. Egy pici babával az élet szerintem akkor is meglehetősen fárasztó, ha az anyának alkalma van időnként kilazítani, társaságba menni, satöbbi. Hát hadd ne mondjam, hogy Mici egy éves is elmúlt, amikor először bébiszitter jött hozzánk - és akkor még csak azért, hogy lefoglalja, míg én a másik szobában lóhalálában dolgozom. Elmúlt másfél, amikor először vigyázott rá bébiszitter este, és mi elmentünk egy vacsorára.

És a legfőbb pozitívum, hogy asszem sikerült túltennem magam azon, hogy nem lehet több gyerekem. Pontosabban, hogy nem szülhetek több gyereket, ami nem ugyanaz.

Szánom-bánom

... hogy ilyen rég írtam. Nincs túl sok mentségem, csak a mókuskerék... meg az,hogy kicsit lusta is vagyok, de legalábbis nem a blogírás volt a preferenciasorrend tetején. De most megígérem, hogy egyrészt bepótolom a babó kétéves szülinapjáról szóló bejegyzést, meg hogy írok egy körülbelüli összegzést az elmúlt évről.... hamarosan....