Beszél, beszél

Eljött az a nap is, amikor Mici angolul szerepjátékozik. Peppa Pig, George, Daddy Pig, Rebecca Rabbit, a szarvatlan Madame Gazelle és az egész banda játszik a játszótéren, meg ebédelnek, meg jóéjszakát kívánnak egymásnak, satöbbi, all roles played by Mici.
Az már régóta megvan, hogy vacsora közben rázendít egy angol énekre, mesére, mondókára, és néha tök érthetően, tisztán mondja/énekli a szöveget (vicces yorkshire-i kiejtéssel), oké, néha van benne halandzsa is. Egyik nap meg, amikor F-fel játszótéren voltak, és Mici a mellette hintázó kislánnyal traccsolt,  a lányka egyszer csak kérdezett F-től valamit, amit F nem értett. Második, harmadik nekifutásra se. Mici erre a legnagyobb természetességgel mondja F-nek: Azt kérdezi, hogy te vagy-e az apukám.

Jaj

Mici ma lefekvés előtt megkérdezte, hogy mi lesz vele, ha meghal, illetve, hogy ha mi meghalunk, akkor ki lesz az ő apukája és anyukája. El is sírta magát közben, látszott, hogy komolyan fél ettől. Aztán kiderült, hogy már álmodta azt valamikor, hogy meghaltak a szülei.
Az ölembe vettem, és F-fel igyekeztünk megnyugtatni. Meséltünk neki a témával kapcsolatos gondolatainkról (főként nyilván arról, hogy remélhetőleg soká fogunk meghalni, meg hogy igazából senki nem tudja, hogy mikor fog meghalni, de általában az emberek öreg korukban halnak meg.. meg effélék.) De basszus, mégis hogyan lehet megnyugtatni egy kisgyereket olyan témában, amitől mi magunk is félünk?
Én például (néha) félek olyasmiktől, hogy nem látom felnőni a gyerekemet, vagy nem érem meg az öregkort, de gondolom, ezzel sokan vannak így, akiknek gyerekük van. Attól is félek, hogy meghalnak a szüleim, pedig nyilván valamikor meg fognak halni, de ennek a gondolatától mégis tök szomorú leszek, és attól, hogy marha messze élünk egymástól, csak még inkább - ami félig nyilván pszichés, hiszen racionálisan nézve nem függ össze a kettő. Hál'Istennek jól vannak, már  nem olyan fiatalok, de elég fittek. A nagyszüleim meghaltak, az anyai nagymamám halálát már felnőttként éltem meg, az ő és nagynéném elvesztésére ma is szomorúsággal gondolok... És nyilván, amikor az ember apja vagy anyja hal meg, az sokkal rosszabb.
Abba pedig bele sem akarok gondolni, hogy az embernek a gyerekét milyen szörnyű elveszíteni, ezt nem tudom, hogy hogyan lehet ép ésszel túlélni.