Choose life - Hosszú bejegyzés

Na, úgy döntöttem, hogy ne maradjon ez az új évre, inkább gyorsan legyünk túl rajta még idén. A szüléstörténetet 2 részben fogom megírni, a széplelkűeknek csak az 1. részt ajánlom, a 2.-at csak hardcore horrorkedvelőknek és saját felelősségre.

Szóval. Néhány főbb mozzanatot F már megírt, de a teljesség és a történeti hűség kedvéért nyilván azokat se hagyom ki. Meg pótlólag megírom az Előzmények 5. fejezetét is, amit idáig nem sikerült különböző okok miatt.

***Akkor az Előzmények röviden***
Ott hagytam abba, hogy tavaly ősszel (2008. szept.) hasi műtéttel akarták eltávolítani az akkor kb 4 centis miómámat, mégpedig úgy, hogy először fél évig (kb 2009 májusig) hormonmegvonás, attól hátha összemegy a mióma, és ezzel kedvezőbb helyzet teremtődik a hasi műtéthez (2009 nyarán). T.i. az elhelyezkedése és típusa komoly műtéti kockázatot hordozott, nem véletlen, hogy a nagyon profi sebész, aki a 2. hiszteroszkópiát csinálta, az utolsó pillanatban döntött emellett a hasi műtét helyett, noha előre tudta, hogy ezzel nem fogja tudni eltávolítani az egész göböt. Na, valahogy a hormonmegvonás ellen már minden porcikám tiltakozott, és már először is nagyon nehezen szántam rá magam a a hasi műtétre, és baromira örültem, hogy mégse az lett. Úgyhogy úgy voltam vele, hogy amíg bármilyen más megoldás elképzelhető, addig inkább azt választom. Ekkor merült fel a mióma embolizáció, mint lehetőség, ez egy elég szofisztikált eljárás, a kockázata elég alacsony, szóval kedvezőnek tűnt, bejelentkeztem egy előzetes kontrollra, kiderült, hogy az esetemben semmi akadálya. Csak zárójelben, a nőgyógyászok elég szkeptikusak voltak a dolog sikerét illetően, addigra már le volt szervezve a hormonmegvonó kúra... Nagy-nagy szerencsémre még decemberben mehettem az embolizációra, az akkor 5 centi körüli miómámra azt mondták kb. fél év, mire felszívódik, de a terhességgel még 1-1,5 évet kéne várni, hogy a méhem teljesen regenerálódjon a rengeteg korábbi beavatkozás után.

Fejszámolás és kiderül, hogy nem teljesen így alakult a történetünk. A mióma hipergyorsan kezdett eltűnni, február végén már csak másfél centis volt, és ekkor a mi kislányunk - khm khm óvintézkedéseink ellenére - úgy döntött, hogy ő jön. Volt nagy öröm, mikor kiderült! Én nem tudom, hányszor hallottam az utóbbi években, hogy nem valószínű, hogy lesz gyerekem... Az öröm 2 hónapig tartott, ekkor egy vérzés miatt ágyba parancsoltak. Mellékszál, de ezalatt a 2 hónap alatt a mióma elszabadult, konkrétan nagyobbra nőtt, mint az embrió petezsákostul, mindenestül... A másfél hét alatt, amit kórházban töltöttem, szinte az összes orvos azt mondta, hogy semmi esélye, hogy megmaradjon a baba. Utána hazaengedtek, nem kelhettem fel, de reménykedtem, hogy majd ha a 12. hetet betöltjük, akkor kicsit lazul a dolog.
A 12. héten kiderült, hogy placenta previa totalis-om van, vagyis a lepény teljesen a méhszájon tapad. Mondjuk halvány sansz volt rá, hogy feljebb megy, de nem ment.
A 28. héten meg felmerült az, amiről korábban már részletesen írtam, hogy a lepény be van nőve a méhfalba, de ezt nem tudták egyértelműen megállapítani, csak valószínűnek tűnt
November 30-án befektettek a kórházba, ahol a császár napjáig majd mindennap kijutott az ijesztgetésből, hogy ugye tudom, hogy mi is lehet a következmény ... hogyne tudtam volna, de nem esett jól minden nap szembesülni vele. Mindenki ijesztgetett, orvosok, nővérek, szülésznők.... Ahogy közeledett 9-e, egyre jobban rettegtem. Valahogy annyira az volt bennem, hogy amíg itt van bennem a baba, addig minden oké, de hogy mi lesz azután...



***December 9. Szüléstörténet, 1. rész.***

Körülbelül reggel fél 10-kor toltak a műtőbe, a műtét kb. 10-kor kezdődött. F egy ablakon keresztül nézhette az eseményeket. Spinális érzéstelenítésben csinálták, elég fura, mert tényleg érez az ember dolgokat, de fájni nem fáj. Így nagyjából követni tudtam az eseményeket, meg egy csomó mindent meséltek utóbb az orvosok is. Az elején volt egy kis vacakolás, a spinált 4. szúrásra sikerült bevinni. Aztán egyszercsak mondták, hogy van már a hasamon egy vágás.
A babát elég gyorsan kiemelték, bár egy kicsit küzdelmes volt, mert nagyon befészkelte magát, alig érték el a lábát vagy a fejét. 10:10kor emelték ki, jó volt hallani, ahogy felsír. Futtában odamutatták, kis liláspiros csomag volt, nagyon picike! Kérdeztem is, hogy mekkora, és elképedtem, amikor mondták, hogy 2370 gramm, mert az elmúlt héten 2 UH is volt, és 3200 ill. 3050 grammra becsülték. Kérdeztem, hogy minden rendben-e vele, mondták, hogy igen. Azután még jót küzdöttek a dokik, arra emlékszem például, hogy a köldökzsinórvér-levétel nem nagyon akart sikerülni, és az egyik doki egyszer azt mondta, hogy hagyjuk már a p...ba a köldökzsinórt... Arra is emlékszem, hogy a nagyon helyes fiatal aneszteziológus időnként jelentést tesz, hogy mennyi vért vesztettem eddig (még jó, hogy fogalmam se volt, hogy mennyi az annyi). Azt tudom, hogy a belémadagolták azt a 3 egység vért, amit direkt nekem rendeltek. Az nyilvánvaló volt, hogy a lepénnyel elég komolyan küzdenek, sokat pusmogott a három doki, ezeket nem igazán hallottam, de lehet, hogy jobb is. Rohadt nehéz volt leválasztani, de valahogy sikerült, csak nagyon vérzett. Aztán valahogy vége lett az egésznek (dél körül talán), engem kitoltak, talán még meg is kérdeztem, hogy a méhem is megmaradt? És amikor mondták, hogy igen, végre fellélegeztem.
A császáros őrzőben F már várt, nem sokkal később kihozták a babát is, tündéri volt, egyszerűen gyönyörűnek láttam, és leírhatatlan volt az érzés. Kb. olyan csacsiságokat mondtam neki először nagy zavaromban, hogy "hát itt vagy"..."szia drágaság"... Hosszú idő után először éreztem úgy, hogy minden rendben, küzdelmes volt, nehéz volt, rengeteg bizonytalansággal, de a kezünkben a boldogság, megúsztuk a borzalmakat... Boldog voltam, végtelenül boldog, és hálás.. és megkönnyebbült...



*** December 9. Szüléstörténet, 2. rész***

Körülbelül egy órával azután, hogy kitoltak, elkezdtem elég erősen vérezni. Viszonylag jól éreztem magam, folyatták belém a véreket... de az orvosok egyre sűrűbb látogatásából nyilvánvaló volt, hogy baj van. A vérzés nem akart csillapodni, próbáltak mindenfélét, nyomkodták a hasamat, jegeltek, nem is emlékszem mindenre... Ebből a délutánból eleve csak mozzanatok vannak meg. Megvan az, ahogy a szülésznő cserélgeti alattam a lepedőt.... A férjem arca... A dokim, ahogy beszaladgál... A sokadik hasnyomkodás - vérömlés - lepedőcsere után egyszer csak megéreztem, hogy vége, kicsúszik a kezünkből a dolog... Valahogy átfutott az agyamon, hogy nem úsztuk meg, dehogyis.... most jön a feketeleves... Hirtelen nagyon reménytelennek éreztem a helyzetet... Nem sokkal később megjelent a nagyfőnök főorvos, aki benn volt a császáron is, és szomorú arccal elmondta, hogy nem tudnak tovább várni, a vérzés nem csillapodik, a vérveszteség miatt életveszélyes az állapotom. Újra meg kell, hogy műtsenek, és ki fogják venni a méhemet. Mondtam, hogy mindent értek, és próbáltam pár kérdést feltenni, amire tisztességesen válaszolt is - ezek kb. arról szóltak, hogy biztos-e, hogy ez az egyetlen megoldás, nem lehet-e, hogy felnyitnak és mást találnak, mint amire számítanak, ami esetleg máshogy is orvosolható... Valami szikrányi reményt, fogódzót próbáltam keresni... Kiderült, hogy gyakorlatilag nulla az esély, hogy más fog történni, mint amit mondtak, de azért én még egy nagyon picit reménykedtem. Megkértem F-t, hogy szóljon a szüleinknek... Aztán villámgyorsan betoltak a műtőbe. F-en láttam, hogy eléggé kétségbe van esve, még adtunk egymásnak egy csókot a műtő ajtajában, aztán talán még valami V-t vagy felfelé tartott hüvelykujjat is mutattam neki. Fura, de egyáltalán nem éreztem magam életveszélyben, nem volt halálfélelmem, csak végtelen szomorú voltam, hogy mégsem sikerült... A műtőben láttam, hogy F megint ott ül az ablaknál, kérdezték, hogy akarom, hogy ott maradjon-e, de nem akartam, hogy ezt végignézze, úgyhogy megkértem valakit, hogy küldjék el.
Aztán már nem sok mindenre emlékszem, mert ez a műtét mélyaltatásban zajlott. Azért fura, hogy az pl. megvan, hogy a dokik azon filóznak, hogy hova vigyenek utána, fel az intenzívre, vagy vissza a császáros őrzőbe,  végül az előbbi lett - viszont nem ébresztettek fel rögtön a műtét után, hanem altatva, csővel a számban toltak ki, a család holtra vált a látványtól... vagyis fogalmam sincs, hogy ezt mikor mondták, illetve hogyan lehetséges az, hogy emlékszem rá..
Persze az történt, amit előre mondtak. A dokim utóbb elmondta, hogy gatyáig leizzadtak, már az első műtét se volt fáklyásmenet, de a másodiknál hajszálon múlt, hogy nem maradtam ott, rettenetesen féltek, hogy elveszítenek. A lepénynek az ágya vérzett, nem lehetett elállítani, mert a méhszáj és a körülötte lévő terület nem képes összehúzódni, ezáltal nincs, ami összenyomja az ereket, ami csillapítsa a vérzést. Rengeteg vért vesztettem, csak a műtét napján összesen 12 egység vért és plazmát kaptam, meg másnap még 5-öt. Az intenzíven 2 napot töltöttem, és műtétek másnapján felmerült, hogy még harmadszor is fel kell, hogy nyissanak a hasamban felgyűlt vér miatt. Mivel nem volt egyértelmű, hogy minek nagyobb a kockázata, ha abban az állapotban újra megoperálnak, vagy ha úgy hagyják, végül az utóbbi mellett döntöttek, mert a nőgyógyászok nem nagyon akartak mégegyszer műtőasztalon látni.

Az éjszaka és a másnap nagyon rossz volt, na akkor volt halálfélelmem. Többször is olyan görcsök fogtak el, amilyennek kb. az infarktust képzelem, rettenetes volt. És noha pontosan tudtam, hogy kivették a méhem, valahogy fel se fogtam igazán. Eltartott egy ideig, amíg rámtört ennek az egész súlya, minden bánata, fájdalma... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágott földhöz. Nem egy gyereket terveztünk F-fel, hanem kettőt vagy hármat... És itt maradtam méh nélkül... El se tudom képzelni az életemet... Három hete még itt rugdalózott a hasamban a kislányom, és ilyen már soha nem lesz... Rengeteget imádkoztam, hogy ne így legyen,  hogy megússzuk méhkivétel nélkül... Lehet, hogy inkább lelkierőért kellett volna fohászkodnom, talán az meghallgatásra talált volna. Nem értem, nem tudom, mikor fogom megérteni, ha egyáltalán, hogy miért kellett így lennie. Lehet, hogy van értelme, de egyelőre nem tudom, nem találom...

Végre itthon

...és most ennél sokkal többet nem is írok. A bambina elég lassan indult hízásnak, ezt kellett megvárni. Nem volt könnyű dolgunk, mivel az első napokban kizárólag tápszert kapott, és ugyan hamar lett tejem, de nehezen indult be a szoptatás, mert a bambina régesrég rájött, hogy sokkal kényelmesebb a cuclizás, mint a munkával kinyert tej... úgyhogy muszáj tápszerrel pótolni.
De tegnap már megközelítette a születési súlyát (2330nak mérték), úgyhogy ma hazajöhettünk :)

Eszméletlen cuki. A császárkor is elemében volt, mert az egyik kezét dugta ki, annál fogva meg nem lehet kiemelni, és szokás szerint úgy összegabalyította magát, hogy a lábát alig érték el.

F megírta a főbb paramétereket, a durvaságokat meg meghagyta nekem, de most nincs erőm megírni, lehet, hogy nem is fogom...
Mindenkinek nagyon-nagyon köszönöm a ránk gondolást, a drukkokat!

Nincs cím

Megint F. Manner jól van, remélem alszik. Szemétség, de nem tudok az ő dolgairól írni, pedig akadnak furcsaságok, kórház, emberek lakják, emberek üzemeltetik. Úgyhogy magamról lesz szó. Nem tudom elképzelni, hogy milyen az, ha egy szike nyitja meg az utat számomra a teljesen új világba. Nem tudom elképzelni, hogy milyen az, ha a hasamból kivesznek egy gyereket és közben ébren vagyok. Pedig alvást helyett ezt próbálom. A lakás sincs rendben, pedig az lenne a minimum, hogy arról már gondoskodtam volna, és aztán hermetikusan lezártam volna és kiköltöztem volna egy szállóba, úgy érzem úgy lenne csak jó.

Visszatérve Mannerhez, és a konkrétumokhoz, holnap (dec 9 szerda) reggel 8-ra van tervezve a születés, ha nem jön közbe egyéb sürgős eset  a dokiknak, akkor akkor lesz. Aztán majd üvegablakon bemutatják a lányt meg lehet az anyának integetni és egy időre ennyi, látogatási tilalom van a szülőszobán és az újszülöttosztályon. Na, ezt sem tudom elképzelni. De még tart az éjszaka, és addig baj nem lehet. Sőt lesz mégegy.

Update

Helló, itt F. Nagyon rendesek vagytok, kedves kommentelők, hogy így ismeretlenül is bátorítjátok Mannert, igen jól esik neki. Bent van a kórházban, a kezdeti verbális paráztatás megvolt, mostmár csak a "Szigorúan fekszik egész nap, ugyé"zés van, majd fél-3/4 óra várakoztatás a ctg-n közvetlen utána. De ettől függetlenül jól van, könyveket olvas, netes rémtörténetekhez Porontyon és másutt, nem fér hozzá és ez jó. Orvosok, nővérek kedvesek, bunkó csak elvétve akad (egy), de már talán ő is megszelidült. Reggel és este van kötelező ctg, ma reggel volt ultrahang is, amin 3200 grammot saccoltak a babának és harántfekvésben van. Az első két napon egyedül volt egy kórteremben, most viszont bekerült egy frissen festettbe és van kettő szimpatkus szobatársa. Mind a hármójuknak fájt ma a feje a festékszagtól. 6 days to go.

W37

Hát, betöltöttük a 37. hetet is. Tiszta vicces, tegnapelőtt is, meg ma is eszembe jutott, hogy "Akár ma is szülhetnék", mert a bambina olyan mutatványokat produkált, hogy azon se csodálkoztam volna, ha mondjuk az oldalamon bújik ki, vagy a bordáim alatt. Pocakkeményedés néha van, meg nyilallgatás, néha felszisszenek. Kíváncsi lennék, mi lenne görcskészség csökkentő nélkül...
Íme két kép a 37 hetes pocakomról, rózsaszín (és görbe) vonalastul.

 

És már csak 1 napom van itthon! Szürreális ez az egész. 

Izgalmak, készülődés

Nohát, a múlt csütörtöki CTG óta nem írtam. Jelentem, még megvagyok, és 2in1, bár volt egy kis izgalom. Csütörtökön majd egy órás várakozás után jutottam be a dokihoz a CTG-re. A gyerek szerintem utálja, ha üldögélek, legalábbis látványos és érzékletes módon próbál jelezni valamit ilyenkor... Na, bejutottam, addigra szerintem lefáradt kellőképp. Alig találták meg a szívhangját, aztán mikor kb. 20 perc múlva a doki megnézte, kicsit csóválta a fejét, hogy nem egészen szupertökéletes a szívhang, és vakarni kezdte a fejét, hogy mi legyen. A gép ugyanis jelzett fájásokat, kérdezte is a doki, hogy ezeket érzem? Hát hol éreztem, hol nem, de a gyerek nem igazán reagálta le őket.Végül a doki kitalálta, hogy csinálni kéne egy flowmetriát - amit ő az ottani gépén nem tud - na akkor irány A kórház. Telefonál, A kórház (ahol egyébként szülni fogok) nem tud fogadni. Remek. Telefon, B kórház, röviden vázolja a helyzetemet, erre az ügyeletes doki a kórházban: "Hát hogyhogy szabadlábon rohangál? Ha ide bejön, ki nem eresztjük, nálunk a placenta preaviások ekkorra már régesrég benn szoktak feküdni."  Jó, mindegy, csak csinálják meg az áramlásvizsgálatot, ha befekvés javasolt, majd átmegyek az A kórházba. Oké. Megérkezünk, jön az ügyeletes doki, lelkibeszéd: "magánnak a vizsgálat eredményétől függetlenül kórházban a helye, innen csak úgy engedjük el, ha a aláírja, hogy saját felelősségre, kifejezett orvosi utasítás ellenére utasítja vissza a kórházi felvételt..." Oké.
Najó, akkor jöjjön egy UH. Eddigre a bambina már újra elemében volt, vagy a nemlétező hócipője volt tele, mindenesetre a doki már röhögött kínjában, hogy semmit nem tud megmérni rajta, lerúgja a vizsgálófejet, satöbbi. Magamban már könyörögtem a gyereknek, hogy kooperáljon, mert annyit  nyomorgatta a doki a hasamat, hogy azt hittem, megszülök. Hála Istennek, minden oké. A gyerek minden irányban nőtt a múltkori méretekhez képest. A lelet szerint: Egy élő magzat koponyavégű fekvésben. Placenta mélyen tapad, a belső méhszájat teljesen fedi. BPD 93 mm, HC 313 mm, AC 306 mm, FL 63 mm. Grav. s. 36nak megfelelő nagyság. Átlagos mennyiségű magzatvíz. Jó szívműködés. Flowmetria: Norm.
A biztonság kedvéért csináltak még egy CTG-t, a gyerek megint szórakoztatta a nagyérdeműt, kb 20 centivel arrébb pakolta a szívhangját az előző CTGhez képest, nehogy könnyű legyen megtalálni. Az egésznek a végére úgy kivoltam, mint a liba, aztán elengedtek, felhívtam utána a dokit, hogy akkor tényleg menjek-e az A kórházba, de mondta, hogy nem, irány haza.

Ma voltam újra CTG-n. Ez most teljesen sima ügy volt, bölcs barátnőkre hallgatva ettem előtte csokit, úgyhogy a bambina szinte végig izgett-mozgott, mint egy kis sajtkukac. Hát ne tudjátok meg, micsoda hangokat produkált a gép! Fájás most nem volt.

És igen, lassan a 37. hetet is betöltjük. Pont mához két hétre van kitűzve a császár.... Egész nap ez járt a fejemben, hogy vajon két hét múlva ilyenkor mi lesz, túl leszek-e már rajta, ébren leszek-e, láthatom-e már a babát... huhh, és ennek ellenére még mindig tök nehéz elhinnem, hogy már csak 2 hét.... Tegnaptól egy csomó szülészeten látogatási tilalom van, az enyém még nincs köztük, de izgulok, hogy mi lesz, lehet hogy hétfőn befekszem, és nem látogathat majd senki?? Jaaaaj...

Ami szuper, hogy holnap este érkezik F. Olyan jóóóóó! Egyúttal haza is költözöm (a szüleimtől, ahol fekvésre ítélve kényszerállomásozom május óta). Hű, úgy várom már! Hetek óta rajtam van a rendezkedés, csak effektíve semmit se tudok tenni innen a hajdani gyerekszobámból a sóhajtozáson kívül. Nagy vonalakban alakulunk, de azért még van (lenne) tennivaló. Anyukám és a húgom kitakarították a lakást, a bambina-holmik kimosva, vasalnom majd még kell egy jó adagot, meg be kell szerezni pár dolgot, illetve előbb még döntést hozni egy-két kérdésben. Például, hogy legyen-e külön pelenkázóasztal, vagy a jó kis ikeás komódot nevezzük ki pelenkázónak, vagy póriasan pelenkázzunk az íróasztalomon. Meg ilyesmik. De ez már szuper lesz. Mondtam is F-nek, hogy ez a három nap vele még így a kórház előtt számomra olyan lesz, mint egy nyaralás. Pedig semmi extra, csak annyi, hogy együtt leszünk, otthon.

Ja, és hogy el ne felejtsem, végre befejeztem a két iszonyúfontosmuszájbefejeznimégaszüléselőtt munkából a másodikat is. Igaz, azóta a főnököm N-szer variálta át a részfeladatokat, plusz szokás szerint bejött még ez meg az, vagyis még most is lenne mit csinálnom, de mondtam, hogy vagy meglesz, vagy nem. A kórházba nem vagyok hajlandó laptopot vinni. Nem és nem.

Beléptünk a 9. hónapba!

Legalábbis a kis lenti számláló szerint. Hurrá!
Vagyis már csak 1 hónap lenne elvileg hátra, de az ismert okok miatt már csak nem egészen 3 hét.... a gondolatba is beleborzongok, hogy 3 hét múlva ilyenkor már túl leszek a császáron, és talán már kézbe is kaphatom ezt a kis ugrifülest aki még mindig nagyon aktívan tölti a napjait idebenn.
Hűha....
Ma megyek a második CTGre, és a derékkörméretem már igencsak közelíti az 1 métert (egész pontosan 99 centi) nagyon vicces.

(...és még annyi mindenről tudnék írni, ma délután vagy holnaptól most már nem hanyagolom a blogot, de addig még letiltottam magam...)

Ma

Ez vicces, ma annyi nap van hátra (elvileg), amennyi hetet betöltöttünk. Persze valójában ugye nem annyi nap van hátra, hanem tízzel kevesebb. Szinte hihetetlen. Ennek örömére fel is teszek képet a hasamról, igaz nem mai, hanem pár napos...

Ezen meg látszik, hogy van linea nigrám is, ami az én esetemben leginkább rózsaszín. Hehe.

Valamivel okosabban

Ma volt a nagy nap, mentem a kórházba, hogy megvizsgáljon az egyik főorvos, és állást foglaljon a placenta accreta-kérdésben, majd ennek fényében döntsenek a császár időpontjáról.
Hát, ahogy a cím is jelzi, nem egyértelmű a helyzet. Az van, hogy elvileg a lepényszövet és a méhfal között kell lennie egy bizonyos vastagságú, bizonyos szerkezetű rétegnek (erről olvastam is a sok netről letöltött orvosi cikkekben), namost ha ez nincs, vagy nem olyan, akkor gyanús a placenta accreta.
Először hasi UHval vizsgált az orvos, kedves ez a doki, csak inkább úgy magának magyarázgat az orra alatt, és alig érteni, mit mond, pedig igencsak érdekelt volna, de így csak foszlányok jutottak el hozzám. Ha néha kérdeztem, akkor elmondta újra, csak ugyanúgy az orra alatt. Na mindegy.
Először megnézték a gyereket, a combcsontja alapján a doki kapásból mondta, hogy a korához képest kicsi. De aztán a többi paraméterrel együtt nézve kiderült, hogy dehogyis, pont a korának megfelelő (biometria alapján 34+3nak mondták). Bambinaméretek:
BPD 91mm, OFD 108mm, HC 314 mm, AC 296mm, FL 62mm. Becsült súly - tádááámmmm - 2500 gramm! És a kis drágaság megfordult, most medencevégű fekvésben volt, fejjel felfelé.
Na, ezután következett a lepény. A doki ingatta a fejét, hogy milyen borzasztóan néz ki... (hála az égnek a lánykát szuperül ellátja, végül azt írta a lapra, hogy I-es fokozatban érett). Én megjegyeztem, hogy a miómáim is hasonlóak voltak, és azért nézték mindenféle egyébnek, erre persze az én dokim is bekapcsolódott, és röviden elmondta, hgy mennyi beavatkozáson estem át korábban - aztán nagy egyetértésben bólogattak, hogy bizony, ezek mind hajlamosítanak a placenta accretara. Ez nem volt újdonág, mert ugye beleástam magam a témába.
Viszonylag hosszasan nézegetett, hogy van-e ez a bizonyos réteg, vagy nincs, úgy tűnt, hogy nincs, egyszer még a placenta increta is elhagyta a száját (ez eggyel durvább forgatókönyv), aztán átváltott hüvelyi ultrahangra is. Na ezzel egy kicsit árnyalódott a kép, legalább egy helyen a lepény szélénél látható volt ez a bizonyos réteg. Kicsit letolt a doki, hogy miért mentem el előtte pisilni, teli hólyaggal jobban lehetne látni. (Azért mentem, mert senki nem mondta, hogy ne tegyem, és eléggé kellett). Megnézte még a méhszájat, tök zárt továbbra is, hurrá. Mondanom se kell, hogy én totál abban reménykedtem, hogy kiderül, hogy vaklárma, ez az egész accreta-ügy, úgyhogy a vizsgálat végére elszontyolodtam picit.
A gyanú maradt, a lapra végül az került, hogy: Placenta praevia centralis. Placenta accreta. (az utóbbit kérdőjellel kérte a doki, de az asszisztens nem figyelt, úgyhogy annak is pont lett a végén.) Készült néhány kép is, de kizárólag a lepényről, úgyhogy nem izgi.
Aztán még átküldtek CTG-re, úgyhogy megvolt az első ilyenünk is. Teljesen jó eredmények lettek, bár nehéz volt megtalálni a bambina szívhangját, 2 nővér is kudarcot vallott, végül a dokimnak sikerült - állítólag ehhez még kicsi a baba, túl sokat mozog meg ilyenek. Úgyhogy ezért végig oda kellett szorítanom ezt a kütyüt a hasamhoz. Tisztára lefáradt mindkét kezem a 30 perc alatt!

És akkor a konklúzió: nem hozzák még előrébb a császárt. A december 9-ét jelölték ki, de már november 30-án befektetnek. Az osztályvezető főorvos és a dokim a fejem fölött beszélték meg, hogy hány egység vért rendeljenek nekem aranytartalékba, meg milyen egyéb óvintézkedéseket tegyenek. Fincsi.
Számomra nem totál megnyugtató a helyzet, de kezdem megszokni, hogy semmi, soha nem totál megnyugtató. De a dokik legalább fel vannak készülve.

Újabb hét

Tényleg gyorsan megy az idő :) már a 34. hetet is betöltöttük. Mai mérések szerint 65 kiló vagyok 97 centis derékbőséggel! Ez 11 kiló hízás, de állítólag egyáltalán nem látszik rajtam. A baba fejátmérője statisztikailag 89 mm, hossza 425 mm. Voltam dokinál pár napja, rendi volt, mert vetettünk egy pillantást az UHUval a lyányra, ugyan csak a fejátmérőt sikerült megnézni, mert elég hajszás nap volt és csomóan vártak odakint, azt 90 mm-re mondta. Jaj, kis drágaságom, tök kíváncsi vagyok már rá! Változatlanul fejjel van előre, pedig hát minden jel arra mutat, hogy nem ott fog kijönni, de azért méltányolom az igyekezetét :) remélem, ha már ott van, megsugdossa a lepénynek, hogy jól viselkedjék.
A héten egyébként olyan csuklásmeneteket eresztett meg ez a kis pocakmanó, hogy csak lestem. Hosszú percekig tikkelt néha a hasam, már rendesen röhögtem a végén. Megint volt egy értekezlet a munkahelyemen (az utolsó most egy jó darabig), úgy látszik ezeket szereti a bambina, mert borzasztó aktív volt, jött-ment, pakolt, bokszolt, hááát, ha valaki figyelte közben a hasamat, tuti jól szórakozott (hozzáteszem, én is).
Ja, és az egyik éjjel komolyan megviccelt. Hajnal fél 3 körül arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam, igazából nem is a görcs a jó szó, nem tudom, fájt, feszült, nyilallt a szeméremcsontom felé, meg hátra a derekamba, néha keményedett (persze, mert hancúrpannna épp táncmulatságot rendezett odabent), lényeg, hogy kezdtem komolyan elgondolkodni azon, hogy nem kéne-e bemenni a kórházba. Kétszer kimentem pisilni, meg bevettem egy magnéziumot, és tényleg kínlódtam, mert nem volt olyan pozíció, ami kényelmes lett volna. Ugyanakkor konkrétan olyan fáradt voltam, hogy gondolni se bírtam arra, hogy mentőt hívjak meg felöltözzek. Na ezzel meg is nyugtattam magam, hogy akkor nyilván nem lehet olyan komoly a helyzet, aztán bő másfél óra kínlódás után valahogy sikerült elaludnom. Nem tudom, ilyesmi lehet a jóslófájás? Mondjuk ugye be vagyok gyógyszerezve görcsoldóval, mint állat, szóval nem is tudom, hogy tud-e bármilyen fájásom lenni elvileg... Másnap beszéltem a dokival, aszondta, ha vérzés nincs, akkor nem kell vele foglalkozni. Ühümm, oké.
Ja, igen, a héten befejeztem végre egy munkát, hát nagy kő esett le a szívemről, hogy ez végre megvan - nem mintha nem várna rám egy másik... És mivel tudtam, hogy ez a héten meglesz, ezért megjutalmaztam magam egy hajvágással, ami már nagyon időszerű volt, mert terhesség ide vagy oda, nekem így is 2 centit nő havonta a hajam, ami rövid hajnál nem túl előnyös. A fodrász házhoz jött és elég jó kis hajat vágott így elsőre (nem ismertem korábban, tesóm új "szerzeménye").

A mai nappal

... betöltöttük a 33. hetet. Hát, májusban nem sokan reménykedtek, hogy ezt megérjük, és lőn :) Attól, hogy a célkórházban szülhessek, már csak 2 hét választ el!
A bambina továbbra is vidáman és erőteljesen mozgolódik odabent, a hasam ugyan látszatra még mindig nem óriási, de már annyira nagy, hogy enni és levegőt venni alig bírok, viszont cserébe konstans gyomorégés kínoz. Mindegy, ez legyen a legnagyobb bajunk, és boldogan beszedem azt a napi egy marék gyógyszert és vitamint is!

Annyi mindenről tudnék írni, eseménydús volt a hét és a múlt hétvége is, de sajna a munkáimat még mindig nem fejeztem be, bár már látszik a vége. Mindenesetre ez okból nem engedélyeztem magamnak a héten blogírást, és ma is csak azért, mert péntek van, de most is csak ilyen röviden.

Ja, még annyi a történeti hűség kedvéért, hogy mai mérés szerint 64 kiló vagyok, a derékbőségem 95,5 centi. A baba statisztikailag 2 kiló és 41 centi. 

Körvonalazódik...

Tegnap voltam megint dokinál, UH és méhszájvizsgálat nem volt (amit nem bántam, minek kéne folyton piszkálni az embert), de kaptam beutalót III. trimeszteri laborvizsgálatokra, meg írt fel gyógyszert. Ami izgalmas volt, hogy most először volt szó arról, hogy mi lesz.
Nos, a doki azt mondta, hogy ha ez a placenta accreta-gyanú van, akkor a 38. hetet sem várják ki, mert a szakirodalom ajánlása szerint előrébb kell hozni a császárt. A gond az, hogy ennek az állapotnak sem a meglétét, sem a súlyosságát nem lehet egyértelműen megállapítani a szülés előtt, azt meg semmiképp nem lehet előre tudni, hogy hogyan fog viselkedni a lepény a szüléskor. Amit lehet tenni, az a felkészülés az esetleges komplikáció(k)ra.

Szóval most az lesz, hogy a 35. héten megnéznek a kórházban ultrahanggal, a főorvosok megtanácskozzák a dolgot, és ha továbbra is fennáll a gyanú, akkor valószínűleg az utána következő héten megcsászároznak, jól rákészülve tapasztalt orvosokkal, vérrel meg mittoménmivel, amivel kell. Hát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy meg vagyok nyugodva, mert dehogyis, de kezdem tudomásul venni, hogy nem sokat tehetek, csak reménykedhetek, hogy minden jól alakul.

Ennek a megbeszélésnek egyébként az is lehet az előzménye, hogy múltkor rákérdeztem a dokinál, hogy mi lesz, utána lehet-e járni jobban ennek a lepény-dolognak, egyáltalán mire számíthatok... A dokim meg, aki baromi jó fej, egyszerűen nem tudok rá mást mondani, erre fogta magát, és nekiállt szervezni, hogy megnyugtasson :)

[Ugyan az egyik bejegyzésben már belinkeltem, de akkor legyen itt egy rövid magyarázat: A placenta accreta a lepény rendellenes (túl erős vagy mély) tapadása. Az egyik legsúlyosabb terhességi / szülési komplikáció. Részleteket inkább nem írok, de aki nem bír a kiváncsiságával, az olvashat róla pl. itt meg itt (angol), továbbá  itt (magyar), itt meg beszámolók vannak szintén angolul. Vigyázat, csak erős idegzetűeknek. Én szóltam.]

Ilyen nincs... (és mégis van)

Nagy az Isten állatkertje.
Jelenésem volt egy afféle nagyfőnöknél, és kicsit tartottam a dologtól, mert az volt az érzésem, hogy nem igazán kedvel, meg eleve kiszámíthatatlan természetű, a megbeszélésen meg viszonylag sok múlott (volna).
Nincs értelme leírni a részleteket, de olyan szinten kiborított, hogy még este is remegtem az idegtől. Megalázott, meghazudtolt, megvádolt, és még sorolhatnám. Szerencsére kibírtam bőgés nélkül. Azt bizonygatta, hogy egy bizonyos dokumentumból világosan kiderül, hogy a Holdat el lehet fogyasztani késsel-villával (nem, nem ezt, de kb. ennyi értelme volt annak is, amit ő mondott, és a valósághoz is pont ennyi köze volt), és azt magyarázta, hogy ha ez nekem nem világos, akkor komoly gondok vannak. Mindezt általánossággal, egyetlen szál konkrétum nélkül (értsd: még érvelni se lehetett, mert nem volt mivel szemben). Az már csak hab a tortán, hogy közben nem egy olyan kapitális hülyeséget mondott, amivel konkrétan elárulta, hogy egyébként meg fogalma sincs egy csomó dologról, amiről épp beszélünk.
A gond ott van, hogy az illető nem megkerülhető, és innentől kezdve elég valószínű, hogy el vagyok vágva. Hát mindegy, majd lesz valahogy. Azt mondjuk nem tudom, hogy ehhez, hogy bárkivel így viselkedjen az ember, mi kell. Felfoghatatlan.

Hmm

Az előbb - épp egy ímélre készültem válaszolni - amikor konstatáltam, hogy hiába pötyögök, egy fia betű sem jelenik meg a képernyőn. Vissza gomb, frissítés, újra reply, pötyögök, ugyanaz. A gép (laptop) meg közben hűségesen kerreg. Na, ennek fele se tréfa, elkezdem bezárogatni a kb 5 böngészőablakot, hátha csak lassú, újra próbálok írni, semmi. Huhh. Nyomom a controlaltdel-t, hogy nézzük má' meg mi van, min kerreg annyira, ha nem csinál semmit? Fütyül kijönni a feladatkezelő. Na, ezen a ponton leizzadtam, egy nagy munka végén járok, ha most bedöglik a gép, akkor végem.Kínomban bezárok minden ablakot, kilépek, újraindítom a gépet - ehhez mind csak a touchpad-en kattintgatok, ez legalább megy.
Gép elindul újra, rendszer szép lassan feláll, kezdem elölről.... és akkor rájöttem... hogy a külön billentyűzetet, amin gépelek, kihúztam az előbb, amikor kimentem a konyhába inni.

Tudom én, hogy beszűkült tudatállapot, egyre dekoncentráltabbak a kismamák a vége felé, na de ENNYIRE? (Már értem, hogy a troubleshootereket miért úgy kezdik, hogy "ellenőrizze, hogy be van-e dugva a kábel", meg hasonlók. Biztos kismamákra gondoltak közben.)

Kihúzni a billentyűzetet amúgy azért szoktam, mert tőlem jobbra, egy széken van a laptop, a billentyűzetet viszont balra, mellém az ágyra szoktam letenni, amikor épp nem kell, viszont könnyen belátható, hogy nehezebb felkelni, ha az embernek még egy kábel alól is ki kell bújnia közben. A  külön billentyűzetre meg egyébként az a magyarázat, hogy fekve nem tudok máshogy gépelni, így se nagyon, mert a hasamtól már nem látom a billentyűzetet rendesen, ráadásul a kis pocakpocok nem szreti nagyon, ha van valami a hasamon, időnként a billentyűzetet is lerúgná, a lapotopt mégse tehetem oda!

Fejlemények

Az utóbbi napokban olyan nyomi kedvem volt, hogy írni se nagyon akarózott, de tényleg, totál ki voltam, nem is részletezem. Remélem, elmúlik, különben teljesen meghülyülök a végére...

Csütörtökön voltam megint dokinál, minden tök oké, a bambina fejátmérőjét már 84,6 mm-nek mérte, a súlyát meg 1600 grammra saccolta. Növünk!! A pocakmanó és én is :) Érdekes, hogy a fejét mindig nagyobbnak mérik a korához tartozó átlagnál, a combcsontját meg mindig rövidebbnek, de senki nem mondta, hogy ezzel bármi gond lenne. Gondolom nem lesz nagyon hosszú baba, dehát mi se vagyunk magasak. A méhszáj lehet, hogy elkezdett kinyílni (C3100 került a lapra), azért a bizonytalanság, mert szegény dokim alig tudott megvizsgálni, annyira fájt, hogy nem hagytam magam. Tudom, én vagyok a béna, de néha egyszerűen nem bírok laza maradni.A külső méhszáj amúgy se olyan fontos még, a belső az érdekes, de azt tuti észleném, mert ugye felette a lepény... Úgyhogy szerintem, ha már császár, akkor inkább ne kezdjen el nyílni.

El is felejtettem megemlékezni róla, hogy kész a bölcső! A családi bölcsőt, amiben a férjem és még számos rokongyermek is ringatózott, anyósomék felújíttatták, szerintem gyönyörű lett. Sőt, a bölcsőbe való kis matrac is elkészült, és a huzata is, aminek rém cuki mintája van, olyan hangulatú mint a régi Micimackó könyvben Milne rajzai. Teszek be képet (a minőségért bocs, muszáj volt vakuzni).

Aztán, ha már így betöltöttük a 7. hónapot (igen, alul a vonalzó már a 8. hónapba tesz, hurrá!!) gondoltam összeírom, hogy milyen ruhácskából mennyi van, mit kell még venni.
Kizárólag a kezdőméretre (55 cnti, newborn, 1-3 months) szorítkozva ezek vannak: ujjatlan rugdalózó 6 db, hosszúujjú rugdalózó 8 db, rövidujjú body 6 db, hosszúujjú body 3 db, kising 3 db. Ezeket szinte kivétel nélkül egyik barátnőmtől kaptam, akinek februárban született a kisfia, szóval fiúsak, de nem annyira, többségük sárga, narancssárga, bézs, meg fehér. Van még ezen kívül 1-2 apróság, úgymint eszement cuki kis zoknik, két vékony sapek, meg mamusz (kocsicipő?) Hm, asszem nem is állunk annyira rosszul. Persze van néhány dolog, amit be kell szerezni, ugye téli gyermek, szóval pl. valami anorák vagy mi, amiben hazahozzuk, meg kesztyű, meleg sapka... meg mi kell még? Tapasztalt anyukáktól hálásan fogadok ötleteket :)

Így állunk

... betöltött 30. hét után.
Kilók: 62 (saccperkábé plusz 8)
Centik: Derékkörméret: 94 (saccperkábé plusz 30)


Képek W30+2:

30. heti UH

Nahát, ezen is túlestünk tegnaap, nekem nem volt olyan nagy élmény, különösen, hogy fél óráig nyomkodta a szonográfus a hasamat összevissza, úgy, hogy még ma is fájt.
Direkt "mozis" helyre mentünk, ahol persze adnak leletet is, és mindent kértem: filmet, képeket cd-n és kinyomtatott fényképet is. Nem is annyira a magam szórakoztatására - nekem bőven elég a 2D "sima" UH, azon is éppoly cuki a gyerek, hanem pl. van a bambinának egy orvos dédnagyapja, (férjem nagyapja, akinek ő lesz az első dédunokája), akit lenyűgöznek az ilyesmik, hogy csak egy példát mondjak aktív skype-használó így 86 évesen, és amikor a 12 hetes kis babszemről megmutattuk neki az 5 perces filmet (ami egyébként 2Ds volt, és sokkal élvezetesebb), hát teljesen odavolt. Anyósomékról, akik még szintén nem nagyon láttak ilyesmit, ne is beszéljünk.
Naszóval, a bambina megint hozta a formáját, rengeteget mocorgott, pakolt, lerúgta magáról a vizsgálófejet, a 4D meg nem bírta követni, úgyhogy vajmi kevés pluszt jelentett a csodatechnika.Egyszer-egyszer sikerült majdnem elkapni az arcát, de folyton elérakta a kezét vagy a lábát. Be is rakom a kedvenc képemet, amin a nagylábujja a homloka előtt van. A kis balerina.

Paraméterileg hála Istennek, tök rendben van a lyány, a legtöbb méret szerint 29-30 hetes, fejátmérője már 81,6 mm, ami a lelet szerint 30hét+5 napos méretnek felel meg. A súlyát 1453 grammra becsülték, juhúú!
És különben is tök cuki volt, ásított, meg mosolygott is, és újfent bebizonyította, hogy ő aztán úgy produkálja magát, ahogy neki tetszik.
Engem viszont megint megijesztettek ezzel a placenta accretaval, és elég sikeresen, mert annyira ráparáztam, hogy az estét végigbőgtem. Tökre félek az egésztől... Komolyan jobban félek a császártól, mint a szüléstől... Inkább le se írom, hogy mekkora gáz, ha tényleg ez van. Bíztatom magam, hogy annyira egyszerűen nem lehetek peches, hogy a placenta praevia mellé még accreta is legyen....A dokim amúgy tök aranyos volt,  bevitt a szülészetre, megmutatta a szülőszobákat, az őrzőt, a műtőt is, amelyiknek ablaka van - ebben a kórházban nem engedik be az apákat a császárra, mondjuk lehet, hogy nem is baj... A szülésre igen, de hát az más.
Mi van még? Ja, igen, megkaptam a tüdőérlelőt is, úgyhogy most már tutira érik a bambina tüdeje.

Hármassal kezdődik

Szombaton beléptünk a 30 hétbe. Hivatalosan 29+4 van, még 10 hét és 3 nap lenne a kiírt időpontig, ha megvárnánk. Mondjuk már nem nagyon reménykedem, hogy így lesz, bár olvastam olyat, aki placenta praevia totalis ellenére hüvelyi úton szült. Semmi remény nem volt rá, már ki volt tűzve a programozott császár, de magától beindult a szülés a 36. héten, és valamivel a lepény is arrébb vándorolt. Vannak még csodák.
A hangulatom javulóban, a nagyfőnökkel tök pozitív volt a mai megbeszélsé, és különben is, "Nobody is expecting the Spanish Inquisition".

Depi & parák

Ha tényleg van olyan, hogy terhességi (szülés előtti?) depresszió, akkor most engem is utolért. Ennyire nyomi kedvem már rég volt, mint ma. Már tegnap hajnalban is felébredtem valami görcsszerűre, igazából lehet hogy csak hasfeszülés volt - amit én annak tudok be, hogy nő a gyerek / feszül a méhfal, hasfal, és önmagában még nem is olyan zavaró, csak tegnap hajnalban a derekam is fájt hozzá, és így azért nem volt olyan megnyugtató. Annyira fáradt voltam, hogy magnéziumért se volt erőm kimenni, úgyhogy vártam, hogy múlik-e, sikerül-e visszaaludnom, ha nem, hát kivonszolom magam, de végül sikerült. Aztán tegnap este meg elkezdett baloldalt nyilallgatni a hasam, kicsit olyan volt, mint amikor az embernek izomhúzódása lesz, aztán ma hajnalban megint felébredtem valami hasfájásra, megint jó nehezen aludtam vissza... és sajna egyik se múlt el teljesen, se a feszülés, se a nyilallás, se a derékfájás...
Aztán az orvosom legutóbb azzal kápráztatott / rémisztett el (nem kívánt rész törlendő), hogy tüdőérlelőt fogok kapni. Ez arra jó, hogy ha idő előtt születik a baba, amikor még éretlen lenne a tüdeje, akkor ez a tüdőérlelő - egyébként szteroid - elősegíti, hogy a baba tüdejében surfactant (szőrfaktáns vagy mi magyarul) anyag termelődjön, ami szükséges ahhoz hogy tudjon lélegezni. Máskülönben lélegeztetőgépre kéne tenni. Namost ezt vagy akkor szokták adni, ha beindul egy koraszülés, vagy akkor, ha fenyegető koraszülés veszélye áll fenn. Mivel 24 óra kell ahhoz, hogy a tüdőérlelő hasson, ezért a szülést minden esetben megpróbálják megállítani, vagy eltolni, hogy ennek a bizonyos anyagnak legyen ideje kifejlődni a baba tüdejében. A kérdés csak az, hogy meg lehet-e oldani ezt a 24 órás várakozást egy esetleges koraszülés esetén. Ez gondolom mindig attól függ, hogy miért, és hogyan indul be, komoly vérzés esetén mondjuk nem biztos, hogy van idő várakozni. Szóval, ha úgy vesszük, akkor a tüdőérlelő egy plusz biztonságot jelent, és 1-2 napig tökre megnyugtatott a gondolat, hogy a bambina tüdeje szépen meg fog érni akármi is lesz, éljen a tüdőérlelő.
Nade valahogy mégis elkezdett kattogni az agyam az egész témán, meg főleg a császáron, hogy például a mélyen fekvő lepény miatt tudnak-e vízszintesen vágni, vagy a méhen függőleges vágást kell ejteni, ami a későbbiekben sokkal veszélyesebb... meg ilyesmik. Lesz egypár dolog, amit megkérdezek a dokimtól...      

Általában, amikor ilyen izgága hangulatom van, próbálom magam megnyugtatni mindenfélével, például aminek lehet, utánaolvasok, a konkrétumok, pl. számok, statisztikák meg szoktak nyugtatni valamelyest. Például most, hogy tudom, hogy a placenta praevia az esetek 25%-ában koraszüléssel jár, máris egy fokkal nyugodtabb vagyok, mintha ezt nem tudnám. Jobb így, hogy reménykedhetek a 75%-ban. Ugyanakkor ma utánaolvastam a programozott császárnak, meg a tüdőérlelőnek, és a megnyugtató dolgokon kívül rengeteg para dolgot is olvastam, aztán most ezeken rágom magam. Jaaj, jajj.

A fentieken kívül még csomó más is nyomaszt. Alig van, amit el tudok intézni babacucc-beszerzésben így a neten keresztül. Meg a munka is egyre lassabban megy. Holnap kell beszélnem az egyik nagyfőnökkel, mondjuk ő tök jóindulatú, szóval ez remélem, nem lesz problémás. Szerdán meg egy másikkal, aki viszont kellemetlen eset, és teljesen ki(be?)számíthatatlan. Felkelni sincs kedvem, nemhogy puccba vágni magam és mosolyogni meg intézkedni... azért remélem sikerül mindent normálisan megbeszélni. Mindezeken túl még F is szórakoztat olyan dolgokkal, amikről tudhatná, hogy idegesít. Ehh.

Update. Megkérdeztem a dokit.
1. Tényleg azért javasolja a tüdőérlelőt, mert nem biztos, hogy lenne nálam idő kivárni a 24 órát, ha történik valami.
2. Ha a programozott császár-forgatókönyv valósul meg, akkor legnagyobb valószínűség szerint vízszintesen fognak vágni. Ha sürgősségi császárra kerül sor, akkor ha nagyon kell sietni, előfordulhat, hogy függőlegesen vágnak.
Hurrá, megint okosabb lettem.

Cukiság

Nemrég kaptunk néhány tünemény ruhát a bambinának. Ez az ultimate kedvencem. Pöttyös szegélyek, zsebek, masni, rádolgozott "cipő", és cseresznyeminta... mi kell még? Ja és newborn méret, 55 centi. cukiiiiiii!

 Kicsit pironkodva vallom be, hogy mi még semmit nem vettünk a babának. Egyrészt némileg babonából, másrészt amúgy is az utolsó 1-2 hónapra terveztem ezt halasztani, abban reménykedve, hogy felkelhetek majd. Ahogy állunk, rendelés lesz a vége, legalábbis azokból a dolgokból, amiket én szeretnék kiválasztani.

29. hét

Huhh, hát a 28. hetet is betöltöttük!
A leányzó ezt azzal ünnepelte, hogy hihetetlen aktivitást produkált. De komolyan, néha meg sem áll, néha kb olyan, mintha kéményt mászna vagy spárgázna: baloldalamon is egy cuki kis talpacska, jobboldalamon is egy cuki kis talpacska..  kis drágaság! Odavagyok tőle! Egyik nap - hétvégén megint itthon volt a férjem, gondolom a bambina neki (is) produkálta magát - fekszünk az ágyban, és egyszer csak akkorát rúgott, hogy én is ugrottam egyet amúgy vízszintesen. Nem tudom, mibe trafált bele, de jól sikerült! A férjem már azt hitte, valami baj van.
Egyébként tök vicces, megfigyeltem, hogy reagál a hangokra. Szereti, ha beszélek, ha éneklek... olyankor sokszor mocorogni kezd. Apukája hangját is megismeri és szereti - tökre figyel, amikor a hasamhoz közelhajolva beszél hozzá, és néha mintha direkt reagálna is! Valamelyik nap azt mondta a gyereknek, hogy pöckölje orron, és megtette. Hát nem kicsit röhögtünk.Szerintem tudta, hogy mit csinál, nem véletlen volt. Máskor kétszer is meggondoljuk, mit kérjünk tőle!
Az okosoldal szerint a gyerek mostanság kb. 35 centi a fejétől a fenekéig. Ha nehezen is, de képes lenne önállóan lélegezni, ha most születne meg. És már szempillái is vannak! 
Én meg nagyjából 7 kiló hízásnál tartok, a derekam 93-94 centi körül van (vacsi után, hehe). Szóval gyarapodunk szépen, így kettecskén... Íme a bizonyíték.

Inkább jó hírek

Hála az égnek, nem fektetnek kórházba. Mondjuk a helyzetet némileg árnyalja, hogy a fő ok az, hogy nincs elég ágy. 
Na, de hogy ne szaladjak elébe a dolgoknak... Szóval megvolt az ultrahang, megnézett az ultrahang-nagyfőnök, és mindenben alátámasztotta az én dokim diagnózisát. Akiről imígyen újfent bebizonyosodott, hogy szuper, a körzeti rendelőben hiába van vacak UH-fej, mindent pontosan lát. A placenta praevia centralis ezzel végképp megerősítést nyert. Nézegette ez a másik doki, mert a lepény szerkezete sem teljesen nagykönyvi, vannak benn felritkulások ("lyukak"). Az is felmerült, hogy nemcsak praevia, hanem placenta accreta is, na ez jól megijesztett, egész eddig azzal nyugtattam magam, hogy legalább ez nincs. Az ilyen lepény nehezen, vagy egyáltalán nem válik le, sebészileg kell eltávolítani, mindenféle durvaságot okozhat, ill.durva kimenete lehet a történetnek.A dokim látta, hogy jól megvagyok ijedve, úgyhogy a vizsgálat után mondta, hogy ezzel egyelőre ne foglalkozzak, úgyis csak a császárkor fog kiderülni.
Ja, igen, ezennel hivatalos, hogy terminus előtt két héttel császár. Úgyhogy abból, amit lent a vonalzó mutat, 2 hét levonandó.
Viszont a jó hírek, hogy tünetem, panaszom nincs, a méhszáj teljesen zárt. Ezért aztán nyugodtan vigyázhatok magamra itthon. A legkisebb panasz esetén mentő, kórház, 35. hét előtt ráadásul másik kórház, mert ott, ahol szülni fogok, nincs PIC. Mondjuk szívből remélem, hogy erre nem is lesz szükségünk!
További szuper hír, hogy kislányunk szuperül nő, az UH alapján tádámmm!! 1200 grammra saccolták, és egyebekben is tökéletesen megfelel a 28. heti méreteknek a nagyfőnök szerint. Azért a lelkemre kötötte, hogy feküdjek, mint a kisangyal. Ha meggondolom, hogy több, mint négy hónapja fekszem, akkor ez a 10 hét már nagyon kevésnek tűnik :) Persze igazán megnyugodni majd akkor fogok, hogyha bepólyáltuk a gyereket, ahogy a dokim mondja. Pezsgőzést ígért a szülőszobán :)

Paff

... nem, nem a bűvös sárkány, én vagyok kissé paff.
Történt ugyanis, hogy ma reggel csörög a telefon, a dokim hívott. Igen, ilyen szuper dokim van, egy valóságos tündér.  Szóval, azt mondja, hogy megszervezett nekem szerdára soron kívül egy UH-t, valami nagyfőnökkel, hogy jól megnézzék ezt a placenta-dolgot, aztán eldöntsék, hogy mi a teendő.
Azt mondta a doki, hogy sajna ez egy olyan dolog, hogy bármikor beindulhat olyan mennyiségű vérzés, hogy esetleg be sem érek a kórházba, ezért mérlegelik, hogy befektetnek. Mondtam ugyan, hogy dehiszenénfekszem, de erre azt válaszolta, hogy mégis jobb, ha a közelben vagyok, tudja, hogy nem hangzik jól, de a baba és az én életem is nagyon fontos. Úgyhogy jól beparáztam, nem nagyon vágyom arra, hogy a következő hónapokat kórházban töltsem (de persze ha menni kell, nincs mese). Szerdáig ilyenekkel nyugtatom magam:
- végülis a 9. hét óta nem véreztem, ami pozitív
- más panaszom se nagyon volt, csak az a kis 2napos görcsölés
- a méhszájam zárt
Ha ezek még szerdán is így lesznek, akor hátha nem dugnak azonnal kórházba. A telefonban azt mondta a doki, hogy a 30. heti UH-t nyugodtan intézzem, remélem, hogy addig még "szabadlábon" hagynak.

Képek

Akkor jöjjön két kép.

Ez a 26 héten készült, szóval már nem teljesen friss. Vicces, de már ehhez képest is nőtt a hasam.

                                                      

Ez meg áprilisban (valahol messze délen, ahol már ilyenkor is fürdőruhában lehet napozni a teraszon) készült még az 5.-6. hét környékén. Egy icipicit már látszik is a hasam, én legalábbis már éreztem a nadrágjaimon, hogy nőtt! 

Placenta praevia

A múlt heti UH-n a lepényt is megnézte persze a doki. Olyan tutin befészkelte magát, hogy a császár most már  nagyjából biztosnak látszik.

Placenta praevia (vagyis mélyen tapadó lepény) többféle van, van olyan, hogy csak mélyen tapad, de nem érinti a méhszájat, aztán olyan, amelyik érinti (p.p. marginalis), amelyik részben takarja (p.p. partialis), és végül olyan, amelyik teljes egészében takarja a méhszájat (placenta praevia totalis vagy centralis). Namost az enyém az a legutolsó fajta, ami azt jelenti, hogy a teljes belső méhszájat lepényszövet fedi. Mivel kezdettől fogva ilyen volt, a lepény közepe alatt volt a méhszáj, igazából nem volt komoly esély arra, hogy elmozdul.

A többi típusnál lényegesen komolyabb esély van arra, hogy a lepény a terhesség előre haladtával  "feljebb vándorol" - ez valójában persze optikai csalódás, nem a lepény mozog, hanem a méh nő. Mondjuk a 12. héten még a méhszáj közelében lévő lepény "eltávolodhat", vagy például a részben a méhszájat takaró "elvándorolhat" annyira, hogy már épp csak érinti. A 12. héten észlelt placenta praevia centralisnál azonban kevesebb, mint 10% annak az esélye, hogy eltávolodjon annyira, hogy már csak részben takarja a méhszájat a 32. ill a 36. hétre, ezáltal lehetővé tegye a természetes úton történő szülést. Mindezeket egy angol nyelvű tanulmányban olvastam, ha megtalálom újra, akkor belinkelem.

Gondolom nem kell magyarázni, hogy a méhszájat befedő lepény miért teszi szükségessé a császármetszést. Banálisan szólva, nincs kijárat. Sőt, azt hiszem ilyenkor nem is túl jó, ha beindul magától a szülés, mert a méhszáj tágulása rontja a lepény vérellátását, de ennek még utána kell olvasnom. Szóval jó eséllyel programozott császárra kerül sor az ilyen esetekben. Nem egy öröm, de evvan.

Kislány!

Bizony, voltunk ultrahangon, és kiderült végre egyértelműen, hogy a szemérmetes gyermek kislány! Úgyhogy ezentúl a fedőneve bambina. Annyira édes! Most pár napja tök vicces mozgásokat csinál. Például kidugja a lábát az egyik oldalamon, és kitámaszt vele - közben gondolom helyezkedik, de elég hosszan. Vagy a mmásik, amikor szerintem bukfencezik, vagy forog, ez úgy néz ki, hogy megjelenik egy púp a hasamon, és végigvonul az egyik szélétől a másikig, de tök lassan. Szmájli. Az ultrahangon megint nagyon aktív volt, ment a pakolászás, sürgés-forgás ezerrel... Lehet, hogy aktivitásban a férjemre fog hasonlítani, ő aztán örökmozgó! Ha így lesz, felköthetem a gatyát az anyósom szerint. Hű, egyre kíváncsibb vagyok rá!
Közben betöltöttük a 27. hetet, hurrá! Az én számításaim szerint ma W27+D2 van, vagyis igen, már 7. hónap és harmadik trimeszter. Végre, lassan elérjük a koraszülés alsó határát, ami a 28. betöltött hét. Bár semmi tünetem nem volt azóta, de a 23. heti görcsök óta azért jobban izgultam... Szerencsére a méhszáj totál zárt (C3000), szóval semmi nem utal arra, hogy  leányzó kifelé készülődne. Szépen fejlődik, a 26. heti UH-n mért méretek szerint FL=43,8mm, BPD=68mm, vagyis sacc per kábé átlagos (ezen a helyen az utolsó menstruáció alapján ki lehet számolni a szülés várható időpontját, és az aktuális magzati kornak megfelelő átlagadatokat). Vagyis jelenleg a baba hossza (CRL) kb 33 centi, plusz ugye a lábak, súlya pedig 1 kiló körül van! Szóval már egész komoly.
Mindez azért már rajtam is egész szépen látszik, a derékbőségem 92-93 centi, és pár napja a mellem is újra növekedésnek indult, jelenleg 93 centi. Úgy látszik, fej-fej mellett haladnak. Eddig kb 6 kiló súlygyarapodásnál tartok (=60 kiló), erről is találtam érdekességeket, hogy miből jön össze a terhességi súlygyarapodás:
- a méh pár dekás kis szervből a terhesség végre 1 kilós tömegűre nő
- a magzatvíz, amikor a legtöbb, akkor kb 1 liter , vagyis kb 1 kiló
- a placenta, amikor a legnagyobb, akkor kb 1/2 kiló
- a vér mennyisége egy 60 kilós anyánál 2 literrel nő meg, tehát ez szintén kb.plusz 2 kiló
- a mellek terhesség előtti átlagsúlya kb 20 deka, a végére akár 80 deka is lehet
- a baba súlyát sem szabad kifelejteni, ez mondjuk átlag 3 kiló a végén
Vagyis mindebből 8 kiló simán összejön!

25. hét

Számításaim szerint ma betöltöttük a 25. hetet. Ennek örömére az oldal aljára odavarázsoltam egy vonalzót, oldalra mondjuk jobb lett volna, csak úgy olvashatatlanul pici a szöveg.
Az átlag súly ezen a héten 700 gramm, vagyis a rugdalózó kis pocakmanó már kb. 3/4 kiló:) és tutira nő is szépen, legalábbis derékkörméretben elértem a 90 centit. Mostmár majdnem ez a legszélesebb pontom, ha beszorulnék valahova, akkor jó eséllyel hassal szorulnék be, mint Micimackó.
Tegnap voltam ilyen 2. trimeszteri vizsgálatokon, (vérvétel, stb), hát ez roppant kalandos volt, és jövő szerdán mehetek megint, mert kiderült, hogy a terheléses cukorvizsgálat előtt még éhgyomri cukorszintet is mérnek, hogy egyáltalán terhelhető vagyok-e. Jelentem, terhelhető vagyok. A glükózlimonádé-ivástól mondjuk tartok picit, remélem, nem hányom ki. Eredmények szintén jövő héten.
Terhességi tünetek: a hasam egyre nehezebb, a hasfalam gyakran húzódik. Gyomorégés sajna van, és egyre jobban megterhel az evés, ahogy nő a hasam. Az alhasam fáj néha, nem tudom, talán azért mert ott a baba feje. Amúgy már egészen fent, a bordáim környékén rugdos, ja, és már kétszer csuklott is. Édespofa.

Zanza

Hát most aztán megint mindenféle történt. Időrendben:
Szombaton, ami munkanap volt, elmentünk a dokimhoz, mert ő még nem látott a múltkori görcsök óta. Méhszájat most nem vizsgált, amit nem is bántam annyira, mert valahogy eléggé szokott fájni - érdekes, amikor a másik doki vizsgált a kórházban, az nem volt olyan rossz. A lepény elhelyezkedését sem nézte, aszondta nem akar folyton piszkálni - ezt tudniillik hüvelyi ultrahanggal lehet a legpontosabban vizsgálni.
Cserébe viszont moziztunk egy jót, a férjem is bent lehetett. Hát a bambino megacuki volt már megint! Kár, hogy ezekről nincs video. Egész végig pörgött mint a parkett ördöge, de hihetetlen volt tényleg, a doki alig tudta követni (vagyis inkább a gép nem bírta, mert egy irtó lassú, régi UH-fej van rajta). Kis pocakmanónk teljesen megfordult a vizsgálat alatt, ezt úgy kell érteni, hogy fejvégű fekvésben van, a vizsgálat elején szemben volt, aztán oldalt fordult, majd a hátát láttuk, aztán végül megint szemből mutatta magát - nem kis gyönyörűségemre. A doki kérdezte, hogy érzem-e a mozgásait, hát hogy a csudába ne érezném, konkrétan majd lerúgta a vizsgálófejet a hasamról!  Emellett egyéb vicces dolgokat is művelt, nyújtózkodott, ásított, egyszer meg tisztára olyan volt, mintha kötne! Lehet, hogy (tényleg) lány? :) Mint kiderült, a köldökzsinórral játszott, de nagyon látványos volt, teljesen extázisba estem, hogy miket tud. A feje szélességét tudta lemérni a doki (BPD=61 mm), és a combcsont hosszát (FL=38mm), azt mondta, ezek tankönyvi méretek, mintha direkt betanulta volna a baba. A neméről nem sikerült pontosabb infot szerezni, annyi még kiderült, hogy viszonylag nagy lábon él - a pontos számra nem emlékszem, és a papírra sem került fel. Mondjuk ezen röhögtünk, ti. senki se nagylábú a családban.
Mi van még? A hétvége egyik napján az én szüleimnél ebédeltünk, a másikon a férjem szüleinél, érdekesmód az utóbbi volt a nyugisabb. Valahogy mióta terhes vagyok, kiskedvenc lettem az anyósomnál, pl. kacsát sütött, mert tudja, hogy imádom. Jól be is ettem belőle! A szüleimmel viszont sokkal nehezebb a helyzet, főleg anyukámmal, de ez már sajnos 100éves sztori. Mondjuk az is igaz, hogy a férjem távollétében az ő nyakukba szakadok, ami egyikünknek sem könnyű. Megjegyzem, első unoka lesz mindkét oldalon.
Hétfőn ez már ki is derült újfent, mert a férjem este visszautazott a másikországba, és rögtön sikerült valami minor hülyeség miatt veszekedni egyet anyukámmal.A hétfő egyébként már a búcsúzkodás és készülődés-pakolás jegyében telt, bazinehéz volt egy hónap hetedik mennyország után... külön utálom, hogy nekem ilyenkor a fél háztartásomat össze kell pakolni, hűtőt kiüríteni, ruhákat összeválogatni (anyáméknál nincs semmim), plusz a melóhoz egy csomó mindent elhozni... jáááááj, fárasztó műfaj. Ráadásul elvileg úgy lesz, hogy most 3 hónapig elvileg csak hosszú hétvégékre fog hazajárni életem párja. Szal kicsit szomorkás fílingje volt a dolognak.
Meló fronton most kicsit besokalltam, unom már, mindig eljön az a fázis, amikor úgy tűnik, valamit hamarosan befejezek, de közelebbről megnézve rájövök, hogy egy csudát, még rengeteg munka van vele (éljen a maximalista természetem). A helyzetet tetézi, hogy ilyenkor szoktak beesni még további fontos-sürgős feladatok - ma is kaptam egyet - és ilyenkor azt se tudom, hogy az n-1 feladatból melyikhez kapjak. Egy ideje az önneveléssel próbálkozom, főleg időbeosztás terén, meg a maximalizmusból is le kéne adni valahogy - háááát nemtom, a mai nap teljes csőd.
Hát ezek vannak mostanában, csomó pending project, amiken jó lenne végre túl lenni, meg csomó wishful thinking, hogy mi mindent csinálnék, ha....

Csak röviden

Az élet apró bosszúságai: 1. Már csomó ismerősöm kapott IKEA katalógust, én miért nem?? Mindig szoktam kapni, és évekre visszamenőleg megvannak a régiek. Vásárolgatni mondjuk úgysem mehetnék, de a lapozgatás már önmagában élmény. 2. A kedves szolgáltató se szó, se beszéd kikapcsolta a netet, telefont, kábeltévét. Azt imádom ilyenkor, hogy az ingyen hívható szám, amin be lehet jelenteni a hibát, vaskos pénzekbe kerül, ha nem az ő telefonjukról hívom. Az meg már csak hab a tortán, hogy kiderült: kikötötték - pedig nem is nálam akarták, hanem valaki másnál, de ugyanaz volt a node(?)számunk, ezért összekevertek. Köszi.
Apró örömök: 1. Holnap megyünk dokihoz, talán ultrahang is lesz, és kiderül a bambino neme. 2. A baba súlya állítólag már 600 gramm körül van. 3. A férjem istenieket főz!!

23.-24. hét határán, babaholmik

Pénteken betöltöttük a 23. hetet. Megy az idő, ha lassan is... Pocakmanó továbbra is vígan rugdalózik odabenn, tulajdonképpen ez tök jó dolog, ha valami miatt (pl. görcs) elkezdek parázni, akkor nagyon megnyugtató, hogy rúg:) Azt vettem észre magamon, hogy mióta rugdosni kezdett, sokkal jobban leköti a gondolataimat a várandósság, mint azelőtt. Hihetetlen ez az egész :) 
Ha a bambino továbbra is a nagykönyvi méretekkel rendelkezik, akkor már 510 gramm, és 30 centi körül van a teljes hossza. És hogy micsoda mocorgást produkál néha, hát elképesztő. Egyik este, már az ágyban voltunk, beindult, és nem győztem röhögni, hol itt bukkant elő, hol ott, meg se tudom fejteni, hogy mije hol van! A férjem is érezte, már nem is először, és velem együtt röhögött. 
A terhességi tünetekből a következőket tapasztalom: egyre nehezebb lehajolni, sokszor fáj a derekam, néha a szeméremcsontom irányába nyilall (mintha erre mondta volna a védőnő, hogy a méh tartószalagjainak a nyúlásától van), néha görcsölök (de most már komoly mennyiségekben nyomatom a magnéziumot). Gyomorégés néha van - tipikusan bizonyos kaják után, úgyhogy ezeket hanyagolom is. Ez új: elkezdett feszülni és viszketni a bőr a hasamon. Pluszkilók száma: 3; a derékbőségem currently 87 centi, ami minimum 22 centis bővülést jelent, sajna fogalmam sincs, hogy mennyiről indultam. Nem repedt szét, mondjuk szorgosan kenegetem is, most éppen R. barátnőm által importált homeopátiás krémekkel. Neki ezek egészen az utolsó hétig beváltak, addig olyan volt a hasa, hogy öröm nézni, de a 40, héten 4 centit nőtt a hasa körmérete, és akkor lettek is csíkjai... Hogy valami pozitívumot is írjak, a fekvős életmódnak elkezdtem összegyűjteni az előnyeit. Eddig 3ig jutottam: a talpam lassan olyan, mint a babáké, nagy valószínűséggel nem lesz visszerem, és izé, a harmadik most nem jut eszembe.
A bambinonak egyelőre semmit nem vettünk - kicsit babonából is -, ennek ellenére már egy csomó minden megvan, vagy be van ígérve. R. barátnőmtől kaptam egy zsáknyi babaruhát 0-3 hónapos korig, igaz, hogy kisfia van, de nem olyan fiúsak, és odáig vagyok tőlük. Vannak benne zoknikák, cuki csíkos rugdalózók, réklik, sapik, alvóskezeslábas, meg mittomén még mi, egy csomónak a nevét se  tudom. Hihetetlen mennyiség. Aztán van a bölcső, ez már az asztalosbácsinál szépül...  A. barátnőm szintén beígért ruhákat - most már tuti nem fog kilógni a gyerek feneke! - meg babakocsit, kiságyat, sőt, pelenkázót is. Lassan azért majd elkezdem összegyűjteni, hogy mi kell még pontosan.

Huhh

Már megint nem írtam egy ideje, egyrészt, mert van ugye a csomó meló, és próbálok haladni (elve kudarcra ítélt vállalkozás fekve, a 30 fokos lakásban), másrészt, mert rengeteg történés volt (bútortologatás - pakolás, 3 vacsoravendégség 5 nap alatt), harmadrészt meg volt két nem túl jó napom.
Kedden kicsit már napközben is le voltam fáradva, aztán éjszaka többször arra ébredtem, hogy görcsölök. Nem voltak pokoli erős görcsök, de a derekam is majd le akart szakadni, meg a szeméremcsontomba, és ide-oda sugárzott, szóval összességében ijesztő volt, ráadásul kb. 2 óránként volt egy. A harmadiknál már erősen be voltam tojva, a doki felhívásán és az ügyeletre való bemenésen is gondolkoztam, de végül csak bevettem soron kívül a gyógyszerből, meg egy kis magnéziumot aztán visszarogytam az ágyba. Valamit még motyogtam a férjemnek is, aki félig-meddig fel is ébredt, aztán legközelebb csak 8 után ébredtem. Akkor gyorsan bevettem a reggeli gyógyszeradagomat, de reggelizni is csak fekve reggeliztem - utálok amúgy fekve enni - aztán vártam, hogy mi lesz. Valamelyest javult a dolog, de nem múlt el, úgyhogy kínomban felhívtam egy homeopátiás orvos ismerősömet, hogy tud-e valamit javasolni, tudott, a férjem elszaladt érte a gyógyszertárba, aztán reménykedtem hogy majdcsak elmúlik, és persze moccanni is alig mertem.
Na aztán délután elegem lett, a pocakkeményedés nem múlt el, úgyhogy felhívtam a dokimat. Akiről persze tudtam hogy nyaral, külföldön, de azt mondta, ha baj van, nyugodtan hívjam. Nem értem el. Aztán később újra próbáltam, végül írtam neki egy smst, aztán inkább felhívtam a védőnőt. Őt szerencsére sikerült elérni, azt javasolta, hogy menjek el valahova, ahol megnézik, hogy nem nyílt-e ki a méhszáj. Úgyhogy felhívtam a kórházat, azt mondták mehetek, aztán hazarendeltem a férjemet, aki épp barátokat látogatott, míg hazaért, összekészítettem a kis motyómat, kitudjamilesz alapon, aztán szépen bementünk, és már 9re (este) ott is voltunk.
A kocsi jól felrázott, úgyhogy be is keményedett megint a hasam - höhö, legalább nem megyünk hiába, mondtam a férjemnek. Szerencsére a bambino rugdosódott eléggé, úgyhogy reméltem, nincs nagy baj. Két szülés is zajlott, fél 10 körül vizsgáltak meg, de hála Istennek, minen oké, a méhszáj továbbra is tejesen zárt, még meghallgatták a gyerek szívhangját, azztán már mehettünk is. Az ügyeletes orvos még megkérdezte, hogy mennyi magnéziumot szedek, és aszondta, hogy ennek a többszörösét is nyugodtan lehet, szedjem bátran.
Hazafelé megálltunk pizzát venni a nagy megkönnyebbülésre :)

Előzmények #4

Na, akkor itt az utolsó (előtti?) rész. Ott hagytam abba, hogy 2008 januárjában úgy döntött az előző hysteroscopiát végző orvos, hogy nincs szükség a másodszori beavatkozásra (= a műtéti befejezést is beleszámítva a 4. műtétre) a mióma megszületése után, hanem viszlát, éljek boldogul, szüljek gyereket.
Igen ám, de a panaszaim csak nem múltak el teljesen. Enyhültek valamelyest, de menseskor pl. továbbra is görcsöltem, szóval nem volt tök oké a dolog. Na, olyan április környékén vissza is mentem én az én dokimhoz, hogy ez és ez van. Ultrahang... és basszus, megint ott volt. Ugyanott, ahol korábban (a méh fundusából, vagyis tetejéből az üregbe befele nőve), csak kisebb volt, olyan 2-2,5 centi. Ráadásul, az is kiderült az ultrahangból, hogy a méhfal egy helyen kb 2-3 milliméteresre vékonyodott az eddigi történések miatt. Na mindegy, azt mondta a dokim, hogy mivel ez még ilyen jó kicsi, talán sikerülhet mellette a terhesség, vágjunk neki, és a dolgot megsegítendő, Clostilbegitet írt fel a következő 2 ciklusra. Hát nem sikerült.
Őszre aztán a mióma jó szokásához híven megint jól megnőtt, de ekkor már azt mondta a doki, hogy most már muszáj lesz egy nagy hasi műtét, mert világos, hogy az eddigi módszerek nem váltak be. Na, össze is hozott egy szuper sebésszel, aki egyrészt halálra ijesztett megint azzal, hogy rosszul néz ki, viszont némi reményt adott azzal, hogy talán mégis sikerül ezzel a kevésbé invazív módszerrel a dolog. Vagyis azt mondta, hogy hysteroscoppal fogja elkezdeni, aztán majd meglátja. A beavatkozásra szeptemberben került sor, ugyanolyan volt, mint a múltkori, azzal a különbséggel, hogy sokkal szarabb, szinte embertelen környezetben, ráadásul az orvos csak akkor közölte, hogy semmiképp nem fog felvágni, amikor már a műtőasztalon voltam... Ami az én szempontomból érthetetlen volt - sőt, ha előre tudom, talán nem is vállalkozom rá, mert már kiderült, hogy a kisműtét nem oldja meg a problémát... és iszonyatos elszánás kellett ahhoz, hogy hagyjam magam felvágni... Úgy éreztem, hogy erre mégegyszer nem leszek képes.
Na, a műtét után felhívtam az orvost, így volt megbeszélve, és kerek perec közölte, hogy ez sajnos rosszindulatú. Egy világ omlott össze bennem... Nagyon határozottan mondta... és tudni kell róla, hogy rengeteg daganatot operált már... Az ellenvetéseimre azt mondta, hogy a legutolsó szövettanom is majdnem egy éves, azóta sok minden történhetett, mindenképp gyanús, hogy rendkívül gyorsan nő. A másik rossz híre az volt, hogy persze nem sikerült eltávolítani teljesen. Bőgve hívtam a saját dokimat, aki nagyon kedves volt, próbált megnyugtatni, hogy korábban is mondtak már rá ezt-azt, és mégse volt igazuk, ne gondoljak rá, amíg nincs meg a szövettan.
3 hét idegőrlő várakozás... A végén már naponta telefonáltam be, hogy elkészült-e... Aztán egyszer azt mondták, hogy kész, de nem mondhatnak semmit... szágulodttam befele... A nővér kikereste, szó nélkül adta a kezembe... Nagyon hosszú szöveg volt, az eddigi leghosszabb, de a végén ott volt, hogy nincs semmi rosszindulatú. A hirtelen megkönnyebbüléstől majdnem elbőgtem magam, azért a biztonság kedvéért elkaptam egy orvost, és megkérdeztem, hogy tényleg jól értem-e. Megerősített, hála Istennek. Körbetelefonáltam a fél világot. Az örömöm addig tartott, amíg az operációt végző orvost elértem, aki alig akarta elhinni, be is olvastatta az egészet a telefonba, aztán mondta, hogy menjek el a rendelésére, megvizsgál és megbeszéljük, hogyan tovább. Csak tisztességből mentem el, a hasi műtétről hallani sem akartam.
Ráadásul amiket mondott!! Huhh. Pl olyanokat, hogy az egy dolog, hogy ő kiszedi onnan a miómát, de hogy teherbe tudok-e esni valaha utána, azt nem tudja garantálni, mert olyan rossz helyen van... Szóval nem tűnt nagyon vonzónak a lehetőség. A saját dokim azt mondta, hogy nem véletlen, hogy még ez a szuperorvos se merte elsőre bevállalni a hasi műtétet, tényleg kockázatos.
Végül azt találták ki, hogy fél évre leállítják a ciklusomat, vagyis mesterséges menopauzába küldenek, hátha ettől valamennyire összemegy a göb, ezáltal kedvezőbb helyzet teremtődik a műtéthez. Hát ez már végképp borzaszóan hangzott, nem akartam hagyni magam. Úgy döntöttem, hogy utánajárok minden elképzelhető lehetőségnek, és csak akkor adom be a derekamat, ha minden kötél szakad. Az idő meg persze sürgetett, mert december elején kellett volna mennem ahhoz az n+1-edik orvoshoz, aki elkezdi velem ezt a ciklusleállítós borzalmat, és ekkor már november volt.

Munkafront, 21. hét, egyebek

Régen írtam már. Nem mintha nem lenne kedvem, csak épp munka van dögivel, és muszáj lenne legyártani egy-két dolgot, mielőtt kivonom magam a forgalomból. A munkabírásom viszont töredéke a korábbinak, ami kellemetlen helyzet, mert egyfelől nem vagyok táppénzen, másfelől, - ha lennék is - azokat a feladatokat, amikben nyakig benne vagyok és nem delegálhatók tovább, be kéne fejeznem, különben több ember munkája is megy a kukába. Vagyis táppénzen ugyanígy dolgoznom kéne, viszont a pénzbeni különbözet nagyon nem mindegy, így hát egyelőre a csökkenő kapacitásaim ellenére nyomatom a melót.

Nade, hogy vidámabb témákról is írjak, pénteken voltunk ultrahangon a férjemmel. Előtte megbeszéltem a bambinoval, hogy megyünk a doktornénihez, és ha akarja, megmutathatja, hogy kisfiú vagy kislány. Olyan kis drága volt :)) Tök nyugiban volt az egész vizsgálat alatt, mintha tudná, hogy most valami fontos dolog történik- a doki mindig nagyon alaposan és hosszan vizsgálja. Egyre valószínűbb, hogy kislány!! Bár konkrétan ez így nem hangzott el, csak annyit mondott a doki, hogy nem lát semmit lengedezni, akárhogy nézi :) Valahogy mindig elönt a rajongás, amikor látom a babát, akármit is csinál, sőt, akkor is, ha épp nem csinál semmi különöset. De most egész meghatódtam, hogy nem úgy produkálta magát, ahogy szokta (iszonyat pörgéseket, mutatványokat csinált az ultrahangon már nem egyszer), hanem szép nyugiban mutogatta mindenét... az arcocskájáról még egy képet is kaptunk, szééép! Ja, ez egyébként az SZTK rendelő volt megint, ritka béna géppel, a férjem elég jól látta, de én csak kb 30 fokos szögből láttam rá a monitorra - merthogy az a doki felé volt fordítva. Nem a babamozi kategória, de sebaj.

További paraméterek: volt méhszájvizsgálat is, bakker ez múltkor is annyira fájt, hogy azt hittem, leugrok a vizsgálóasztalról, hát most szó szerint nyüszítettem, hogy hagyja abba egy picit a doki, míg kilazulok, mert olyan szinten görcsbe álltam egy pillanat alatt, hogy ihaj. Meg is tette, utána jobb volt, de úgy vánszorogtam ki a végén a rendelőből, remegett a lábam. Csak sajna muszáj néznie mindig, mert a görcsök miatt nézni kell, hogy minden oké-e. Hála Istennek tök zárt a méhszáj (C3000), de a doki szerint elkezdett felpuhulni, úgyhogy továbbra is pihi ezerrel. A lepény még mindig totál betapasztja a méhszájat, igaz, hogy valamennyire feljebb van a széle minden irányban, mint volt - nyilván mert nő - de a méhszájról nem mozdul a közepe. Mindegy, a doki egészséges felfogású, örüljünk neki, hogy odanőtt, ahova akart, lényeg, hogy ellássa a gyereket. Márpedig ellátja, mert pontosan tankönyvi méretekkel rendelkezik a baba :) A magzatvíz is átlagos, szóval minden király. A görcsökre meg erre a maszatolós izére meg azt mondta, h pihi, pihi, meg punnyadás, meg pihi, meg esetleg lehet még emelni a gyógyszeradagon. Mondjuk ezzel most már csínján kell bánni, mert közelítem a max. adagot (ami napi 2x2) és én most tartottam 1+1.5nél - de akkor most a reggelit is felemelem másfélre, meg a magnéziumból is nagyobb adagokat szedek.

Terhesség így félidőben: pluszkilók: 2. Centik: mostanában csak a derékbőségem nő, olyan min. plusz 15, max kb plusz 20 centinél tartok (84 centi). Nemtom pontosan, hogy mennyi volt előtte, de ez most hirtelen durván hangzott! :O Mondjuk már abszolút eltéveszthetetlen a hasam. Hányinger nincs, max fogmosáskor, gyomorégés ritkábban, de azért előfordul. Mi van még? Néhány dolog már kicsit a nehezemre esik, pl. hajolgatni, gyűrni a hasamat, (görnyedten ülni, pedig azt sajna szoktam), fekve egyik oldalról a másikra fordulni, lábkörmöt vágni, meg ilyenek.

Egyebek: rengeteget pakoltunk itthon, elvileg jövő hétvégén lesz a bútortologatás - végülis ennyire redukálódott a lakásprojekt, szigetelés meg ilyenek nem lesz, csak átrendezzük a kisszobát. Ennek érdekében egy csomó dolgot bedobozoltunk és elpateroltuk. Ide kapcsolódó szuper fejlemény, hogy az anyósomék előkerítették azt a bölcsőt, amiben anno még a férjem is kezdte a pályafutását, tök szép fehér, lengőbölcső, de ki lehet peckelni, és akkor fixen függ. A férjemen kívül még jópár gyereket kiszolgált, nem mai darab, de frissen festve fogjuk megkapni. Nagyon örülök neki. Tegnap este már szemre is vételeztem, aztán meg anyósomék hintaágyába feküdve kipróbáltam, hogy milyen lesz benne a gyereknek. Jelentem, jó lesz! Ja, azt el is felejtettem, hogy megjöttek az íbéjes ruhák - már jó pár hete - és nagyon klasszak!

Előzmények #3

Ott hagytam abba múltkor, hogy az 1. számú műtét nem volt sikeres, de legalább kiderült, hogy miómám van. Mivel ez javában nyár közepén volt, a dokim azt mondta, hogy akkor most őszig nem akar piszkálni, akkor majd kitaláljuk, hogyan tovább, addig élvezzem az életet.
Hát nosza, én nekikezdtem mindenféle természetgyógyász dolgoknak utánajárni. Nem részletezem, de sok mindent kipróbáltam a gyógyteáktól a tornán (Aviva) át a diétáig és az akupunktúráig.
Eljött az ősz, húztam az időt, ameddig lehetett, hátha beáll valami kedvező fordulat, de aztán ellátogattam a dokihoz. A mióma maximum stagnált, de inkább nőtt. Úgyhogy előirányozta a következő műtét, ezúttal hysteroscopiát, ugyanabban a kórházban, de egy másik orvosnál.
Elmentem az adott orvoshoz megbeszélni a részleteket, elvitt ultrahangra - hát ez emlékezetes volt, mert vagy 3-4 orvos nézte végig, nyilván ekkora látványosságnak számítottam. Remek. Aztán azzal a hírrel döbbentettek le, hogy ez egy menetben valószínűleg ki se fog jönni, akkora nagy, ezért 3 hónappal később a beavatkozást meg kell ismételni. Mivel addigra már mindenfélét olvastam és hallottam mióma-témában, a vizsgálat közben megkérdeztem, hogy muszáj-e ez a műtét, nem lehetne-e, hogy hagyják szépen megszületni a miómát. Erre nézegették, aztán hümmögtek, hogy ez tutira soha nem fog megszületni, nem úgy helyezkedik el, stb. Hát jó.
Na, a szülinapom hetére be is ütemezték a műtétet - értek az időzítéshez, mi?
Maga a műtét nem volt olyan rossz, pl. nem kaptam előtte lamináriát, meg rövid is volt, de másnap az orvos eléggé beijesztett, mert azt mondta, hogy ez szerinte nem mióma. Hát mi?-kérdeztem ledöbbenve, de nem mondott, csak annyit, hogy várjuk meg a szövettant. Hiába magyaráztam, hogy van egy pár hónapos szövettan, ami szerint mióma, rázta a fejét, hogy nem az és különben is elég ronda. Persze ahogy előre is látszott, csak egy részét tudták eltávolítani.
Újabb 2 hét para a szövettan elkészültéig, teljesen kész voltam, rettegtem. De lám, az orvos is tévedhet! Miómát igazolt ez a szövettan is, csak egy speciális szerkezetű, szokatlan fajtát. Az orvossal abban maradtunk, hogy majd januárban jelentkezem nála megbeszélni a második hysteroscopiát (=3. műtétet), amikor a bent maradt részt is kiveszi.
Akkoriban egyébként már olyan komoly panaszaim voltak, hogy néha a napi teendőimben is gátoltak. Menseskor még napi 3 Cataflam mellett is rettenetesen görcsöltem, és iszonyatos mennyiségű vért vesztettem. Reménykedtem benne, hogy a műtét után valamelyest enyhülnek a panaszaim, de nem így lett.
Decemberben aztán, pár nappal karácsony előtt - szintén menseskor - olyan görcs jött rám, hogy azt hittem, ott maradok. Épp egy hideg buszon, nagyon hideg napon döcögtem A-ból B-be, a busz is nagyon szétrázott, és rettenetesen fáztam is. Amikor rámjött, a fázás ellenére kivert a víz. Ijedten kapaszkodtam a székbe, vagy nem is, inkább tartottam magam a két kezemen, mert az ülés is fájt, annyira brutális volt az egész, hogy szó szerint az jutott eszembe, hogy ennél a szülés sem lehet durvább. Még a férjemmel is találkozni kellett valami ügyintézés miatt, amit próbáltam lemondani, de mivel nem értem el telefonon, muszáj volt még oda is elmenni, ráadásul a hülye busz késése miatt kb 1 kilométert még futva tettem meg. Fogalmam sincs, hogy hogy voltam képes rá, visszagondolva hihetetlennek tűnik az egész, de valahogy odaértem, addigra már hangtalanul bőgtem és remegtem, mert iszonyat meg voltam ijedve - ja, a helyzetet súlyosbítandó, ez Másikországban volt, mert a férjem már akkor is ott dolgozott. Mindegy, valahogy túlestünk az egészen, hazakeveredtünk, és én a szokásos fájdalomcsillapító praktikákkal próbálkoztam, úgymint meleg vízben ücsörgés, forró fedő... Másnapra valamelyest enyhült a dolog, még egy utolsó karácsonyi shoppingolást elintéztem, aztán harmadnap hazajöttünk.
Már itthon, első éjjel arra ébredtem, hogy görcsölök, de az még csak hagyján, de dől belőlem a vér. Ilyet korábban soha nem tapasztaltam, rettenetes volt. Másnap terveztem dokihoz menni, de végül felhívtam a kórházat, ahol egy bő hónapja operáltak, azt mondták, menjünk be. Úgyhogy kb hajnal négykor-fél ötkor már benn is voltunk, pechemre előttem 5 perccel érkezett egy szülő nő, úgyhogy kb 20 perc múlva vizsgáltak csak meg. Egy meglehetősen fiatal nőgyógyász volt épp az ügyeletes, már amikor kikérdezett, a válaszaimtól is igen ijedt arcot vágott, de amikor megvizsgált, akkor döbbent csak le igazán. Ne mozduljon - mondta - hívok egy másik orvost. (volt is nekem kedvem akkor bármihez... na mindegy). Jött a másik orvos, megvizsgált ő is, aztán félrevonultak és pusmogtak egy sort, meg felhívtak valakit, majd közölték, hogy a vérzést az okozza, hogy a mióma megszületőben van - eddigre már félig kint volt, tehát magam is ezt gyanítottam, csak nem nagyon akartam elhinni-, és hogy azonnali műtétre (műtéti befejezés) van szükség. Azt is mondták, hogy a múltkor operáló orvosomat már hívták, de nem tudják megvárni, hogy beérjen, mert félő, hogy elvérzek. Valahogy ez annyira meg se rezzentett, az viszont annál inkább, hogy a beleegyező nyilatkozatok aláírásakor jól a számba rágták, hogy rámehet a méhem a műtétre... Mondtam, hogy ne mondjanak ilyet, még nem szültem, szükségem van a méhemre.
Betoltak a műtőbe, arra emlékszem, hogy akkor már rettenetesen fáztam, meg arra, hogy rápillantottam az órára és fél hat múlt. Az aneszteziológussal még viccelődtem is valamin (honnan volt erőm hozzá, rejtély), aztán elaludtam. 6kor ébredtem, a dokik mosolyogtak, ebből már sejtettem, hogy minden rendben ment. Azt mondták, szerencsém volt. Még vért se kellett kapnom, csak infúziót.
A szobámban reggel meglátogatott a múltkori orvos, aki gyakorlatilag gratulált, az mondta, sokkal jobb ez így, mintha neki kéne farigcsálnia, és remélhetőleg ezzel vége a történetnek. Muszáj volt megkérdeznem, hogy szerinte ez mennyire fáj, nagyon kíváncsi voltam. Nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy ez olyan, mint a szülés. Na, erre azért egy kicsit megnyugodtam. Bazira fáj, de azért túlélhető! És gyereket mennyivel királyabb lehet szülni, mint miómát!
Persze megint készült szövettan, ez most kevésbé volt para, meg januárban volt kontroll, ahol ultrahangot ugyan nem csinált az orvos, de kikérdezett meg megvizsgált, és nagy örömömre abban maradtunk, hogy a tervezett második hysteroscopiára nincs szükség. Hurrá!

Mozog?

Bréking nyúz: tegnap délután és este háromszor is azt vettem észre, hogy egy-egy pillanatra hirtelen kidudorodik a hasam. Vagyis mozog a bambino, rúg, vagy valami egyéb "nagy" mozgást végez.
Már mindenki kérdezgette, hogy mozog-e a gyerek, ami egyfelől buta kérdés, mert naná, hogy mozog, a 12. heti ultrahangon is már úgy pörgött, mint a motolla. Evidens, hogy mozog.
Másfelől persze más kérdés, hogy ezt mikor kezdi érzeni az anyuka, mert ez tök változó. Már a 16. héttől is is érezheti akár, leggyakrabban a huszadik hét körül, de olyan is van, aki csak 22.-24. hét környékén észleli először a magzatmozgást. Egyik barátnőm azt mondja, hogy a 14. héten érezte először.
Ezt több tényező is befolyásolhatja. Például a lepény elhelyezkedése: mellső falon tapadó lepény esetén később észlelhető a mozgás; aztán a testsúly is számít - vékonyabbak, és ide tartozom én is, korábban érzik; valamint az sem mindegy, hogy hanyadik terhessége az anyának, mert első terhességnél később észleli, másodiknál, amikor már tudja, mit kell érezni, akkor hamarabb.
És ez kb. a legviccesebb része e dolognak, mert az elején tényleg csak úgy találgat az ember, hogy ez már vajon az, vagy valami más, pl gyomorkorgás. Sokféleképpen írják le, hogy mihez hasonlít a magzatmozgás: kis buborékok, kis halak mozgása, lepkeszárnyak simogatása, stb. Én leginkább ezt a buborékozásszerűt éreztem, éspedig először a 15. héten, de persze akkor még alig akartam elhinni, hogy ez az. Úgyhogy a kérdésekre mindenzidáig pironkodva válaszoltam, hogy hát még nem érzem olyan biztosan, rúgni még nem rúg...
Azzal is nyugtatgattam magam, hogy ez a meglehetősen ingerszegény életmód, amit folytatok, ez se nagyon aktivizálja a kicsit, nyilván más lenne, ha lótnék-futnék!
Hát most már asszem kijelenthetem, hogy hogy rúg is! Kis drágaság :)
Ha nem háromszor lett volna, akkor talán még várnék ezzel a bejegyzéssel, de ez már nem lehet tévedés :) Annyira vártam már, hogy ez megtörténjen!

Parák, történések

Már jó rég írtam, de annyi minden volt... Kezdve azzal, hogy a múltkori genetikai UH-ról hazafelé tartva, lerobbant a kocsim. Először még csak azt hittük, hogy a hűtővíz forrt fel, de nem, kilyukadt a hűtőtank. Mondjuk a kocsi nem egy mai darab, vagyis lehet számítani sajna az ilyenekre, de hát nem jött valami jókor. Bazimeleg, parkolási övezet közepe, stb. Kb. 2 órát dekkoltam benne, mire kiderült, hogy mi a hiba, hogy nem lehet vele tovább menni, vontatni kell majd, meg mire a parkolást elintéztük (azaz csak hittük, az ügyfélszolgálat ígérete ellenére persze hogy megbírságoltak). Olyan szinten kifáradtam, hogy alig éltem mire hazaértünk.
Na, aztán másnap elkezdődött valami vérzésszerű, nem volt egyértelmű, hogy mi, és tök enyhe volt, de halálosan beparáztam.
A doki csütörtökön fogadott, mondta, hogy ez nem egy öröm, hogy van, de azért nem kell nagyon megijedni, viszont mostantól vegyem még szigorúbban a fekvést. Csinált ultrahangot is, a baba megint kis cuki volt, ficánkolt, de sosem úgy, hogy mutassa magát, úgyhogy továbbra is rejtély, hogy kisfiú vagy kislány. Lényeg, hogy jól van, a doki szerint nagyot nőtt :)
A dokival abban maradtunk, hogy az időnkénti görcsök okozzák, illetve az, hogy a lepény a méhszájon fekszik. Azt mondta, hogy az a fontos, hogy ne nyíljon ki idő előtt a méhszáj a görcsök miatt - egyelőre hála Istennek tök zárt. Ja, a gyógyszeradagomat is megemelte, biztos, ami biztos. Vicces, egy asztmagyógyszert kell szednem, mert az csökkenti a simaizmok (így a méh) görcskészségét. Ez a bigyó azóta se múlt el, tegnap brutál éjszakám volt például, 3x ébredtem pisilni, ill. arra, hogy görcsöl a hasam, a 2.-nál már bekaptam plusz egy felet a görcs elleni gyógyszerből, meg egy magnéziumot. Ma mondjuk jobb volt, éjjel egyáltalán nem ébredtem fel.

Ééééés igen, vasárnap hazajött a férjem, és most végre egy hónapot együtt leszünk! jaj, nagyon vártam már!! Pár napja pont feloldozott a doki a szigorú szoba-és ágyfogság alól, úgyhogy úgy volt, hogy 1-2 napra talán még kikapcsolódni is elmegyünk. Most ugyan tolódik ez a fentiek miatt, de azért még hátha összejön. Addig meg a lakásfelújítás projekten agyalunk, végülis több verzió is felmerült, és még nem tökéltem el magam egyik mellett sem.

Genetikai ultrahang

Na, eljött a várva várt genetikai ultrahang. Tegnap este még beszéltem a dokimmal, aki viszonylag megnyugtatott, azt mondta, hogy már többször is láttuk ezt a gyereket, nem tartja valószínűnek, hogy baja lenne! Felkeléskor azért eléggé kavarogtak bennem az érzések, szerettem volna már túl lenni rajta. Belépve a rendelőbe vadul lobogtattam a magas AFP értékemet a nyomaték kedvéért...

Hála Istennek, minden rendben! Kis bambinonk jól van, nem látott velőcső-záródási rendellenességet a doktornő. Ennyit az AFP-ről. Megnézegette sorra a belső szerveit, mindenre azt mondta, hogy rendben, de ezt inkább maga elé dünnyögte, a lapra nem került rá.
Egyébként nem volt túl sok időm gyönyörködni a gyerekben, az egész vizsgálat kb 2 percig tartott, vagy addig se. A tapasztaltabb kismamák mondták, hogy amikor túl sok a várakozó, akkor a doktornő begyorsít :)) Ezen kívül további szuper hír, hogy a mióma se látszott (igen, majd egyszer az Előzmények elmesélésével ide is eljutok). A víz átlagos mennyiségű, a méretek közül a fejátmérő tankönyvi, pontosan a 19. heti átlagnak felel meg, a mellkasátmérő inkább a 18. hetinek, a combcsonthossz kicsit rövidebb, az inkább a 17. hetihez konvergál. Úgy látszik, mostanság inkább felsőtestre gyúr a gyerek :) Mondjuk az is igaz, hogy se én, se a férjem nem vagyunk valami magasak.
Na és a legjobb, elhangzott egy mondat "Kislánynak nézem". Hát erre jól eltáttottam a számat, még vissza is kérdeztem: "Kiiiislááány?". Szinte mindenki kisfiúra tippelt, én meg aztán... Kezdettől fogva szinte biztos voltam benne, hogy ez egy fiú! És nem is gondoltam arra egyáltalán, hogy lány is lehet, pedig legbelül mindig is nagyon szerettem volna egy kislányt. Mikor észleltük a terhességet, onnantól fogva ez a gondolat abban a kontextusban jelentkezett, hogy ugye most fiam lesz, de milyen jó lenne, ha majd egyszer, mondjuk másodikra, lányom lenne. A hírre egyszerre öntött el a boldogság és a hitetlenkedés. Most már tényleg szörnyen kíváncsi vagyok!! Biztonsággal a 25.-28. héten lehet megmondani, hát az még odébb van, különben is, eddig elég kis szemérmesnek mutatta magát a bambino (vagy bambina).
A doktornő csak annyit válaszolt, hogy ő úgy látta, de nem biztos, és már vette is le a hasamról az UH fejet. Ekkor azért még megkérdeztem, hogy a méhlepényről mondana-e valamit. A dokim - mondjuk a nem túl hiperszuper gépén az "SZTK" rendelésen - kétszer is úgy látta, hogy totál betakarja a méhszájat (Placenta praevia centralis). Na, ezt a Hajdú doktornő is megerősítette, szerinte egész pontosan: a mellső falon tapad, de mélyen, és fedi a méhszájat.
Namármost, ha ez így marad - márpedig egyre valószínűbb, hogy igen - akkor tuti a császár. Ez mondjuk nem dob fel annyira, de próbálok a pozitívumokra koncentrálni: lényeg, hogy tapad a lepény, és nő a gyerek! Érzésnek persze jobb lenne, ha nem lenne totál kizárva a természetes szülés lehetősége, de ez pont az az eset, ami elkerülhetetlenné teszi a császárt. A szüléstől különben sem félek túlzottan, majd egyszer ezt is leírom, hogy miért.

19. hét

Bizony, már a 19. hétnek is szinte a közepénél járok, elképesztő. Nem mintha olyan gyorsan telne az idő, ellenkezőleg, néha éppenhogy csigalassúsággal vánszorog.
Elkezdtem tegnap utánakeresni a neten ennek az AFP-ügynek, csak arra volt jó, hogy megijedjek. Ugyanis kiderült, hogy amire a dokim azt mondta, hogy kicsit magas, de határértéken belül van, az valójában elvileg már túl van a határértéken. Hmmm. Ráadásul az oké, hogy volt kombinált tesztem, ami tökéletes lett, de az AFP értékem pont a másik irányba tér el, igaz, hogy nem sokkal, de mégis. Azt anno még a védőnő is mondta, hogy az AFP-t szarjam le, mert a 9. heti vérzés miatt úgyis rossz lesz az érték. Meg azt is tudom, hogy az anya súlya is eléggé számít a vizsgálatban, mint ahogy a pontos terhességi kor, illetve talán az anya életkora is. Hát nemtom, hogy ezeket nálam figyelembe vették-e.
Hosszas nyomozás után sikerült kiderítenem, hogy a genetikus, Dr. Hajdú Krisztina, akihez ultrahangra utalt a dokim, az ÁEK-ban (hajdani MÁV kórház) van, sőőőt, még el is értem ott valakit, holnap kell mennem. Hát nem mondom, hogy nem izgulok. Kár, hogy a férjem nem lehet velem, de legalább nem rágom a körmöm jövő hétig.

Béna

Ki az a hülye, aki körbenyalja a joghurtospoharat, miközben rajta van még egy pici abból az undok, éles alumíniumfóliából? Hát én ezt tettem ma reggel, kár volt, félóráig vérzett utána a nyelvem. Áááááh!
Hogy örök klasszikust idézzek: "Kids, don't try this at home."

AFP, egyebek

Tegnap betöltöttem a 18. hetet, ami 126 terhességi nap, vagyis "már csak" 154 van hátra. Félidőig 14 nap. Még mindig napokban (is) számolok, az elején még a dokim is azt mondta, hogy minden egyes eltelt napnak örüljünk, úgyhogy napokban számoltam, aztán ez valahogy megmaradt. Az AFP eredmény is elkészült, azt mondta a doki, hogy kicsit magas, de határértéken belül van. Mondjuk erről köztudott, hogy meglehetősen pontatlan vizsgálat, ráadásul, ha valakinek volt vérzése - márpedig nekem volt - a terhesség alatt, az szinte predesztináljaa nem jó eredményt. Ezért sem izgultam igazán az eredmény miatt, meg azért se, mert a Kórházban mindenkivel megcsináltatják a kombinált tesztet, ami sokkal pontosabb, és nekem az hála Istennek kiváló lett.
Most jön majd a genetikai UH, amire a dokim valami nagyon szuper orvoshoz küldött. Még ki kell nyomoznom, hogy mikor van rendelése, ill. mikor van szabadságon, mert ha lehet, akkor úgy mennék, hogy már a férjem is itthon legyen (jövő vasárnap jön), de tegnap délután már senkivel nem tudtam beszélni.
Mi van még? A 18. héten a babák átlagos mérete 20,5 cm és 198 gramm. Vagyis a bambino, ha továbbra is nagykönyvi méretekkel rendelkezik, kb olyan hosszú, mint az araszom, és nagyjából 2 tábla csokinak felel meg a súlya!
A tippelgetők között egyre gyarapszik a fiút tippelők tábora - én kezdettől fogva fiút "érzek", úgyhogy akkor lepődnék meg igazán, ha mégis lány lenne. N.B. tegnapelőtt azt is álmodtam, hogy fiú.

Előzmények #2

Új bejegyzésben folytatom. Nem, nem a sorozatfüggőknek akarok ezzel kedvezni, meg nem is az érdeklődést fokozni. A sztori elég hosszú, és sokmindenen mentem keresztül, mire eljutottam egyáltalán a tényleges problémáig, aztán meg csak még több mindenen mentem keresztül, mire eljutottam a megoldásig.
Szóval. Hazajöttem, és első adandó alkalommal felkerestem a nődokim. Rettegtem, hogy mi fog kiderülni, és nem alaptalanul... Megvizsgált ultrahanggal, és közölte, hogy van valami a méhemben, leginkább talán polip, elég ronda és nagy, legjobb lenne, ha ezt gyorsan kikapnák onnan, ráadásul a méhnyálkahártya is eléggé meg van vastagodva, az sem tetszik neki. Ledöbbentem. Mondtam, hogy nekem nemsokára lesz az esküvőm, ráadásul a férjem (a polgári már korábban megvolt) nincs is itthon, különben is, nem akarok az esküvő előtt kórházba vonulni... Azt mondta, hogy ez egy kisműtét, gondoljam meg, 1 nap és túlvagyok rajta, az esküvőre el is felejtem. Ez egy pénteki nap volt, gondolkodási időt kértem. Hétfőn felhívtam azzal, hogy oké, legyen, essünk túl rajta mihamarabb.
Így esett, hogy kb 2 héttel az esküvő előtt kórházba kerültem. Egészségügyi küretre (hivatalosan polip abrasio). Nem a saját dokim műtött (hála az eü reform útvesztőinek, de ez egy másik sztori). Volt már nekem mandulaműtétem felnőtt fejjel, meg orrsövény-műtétem, de egyiktől sem féltem annyira, mint ettől most. Ezt gyakorlatilag vakon végzik, és bár rutineljárás, vannak kockázatai...
Reggel kellett bemennem éhgyomorra, emlékszem volt a szobában egy lány, akinek spontán vetélése volt, szegényt tökre sajnáltam...
Magáról a műtétről nem írnék túl sokat, akinek volt ilyen, az tudja, milyen. Közvetlen előtte nem készült ultrahang, amit furcsálltam. Lamináriát tettek fel, ami kitágítja a méhszájat, nem valami kellemes. Végül fél 2 körül kerültem műtőbe, a beavatkozás viszonylag rövid lehetett, bár nem nagyon emlékszem, később délután, amikor anyukám bejött látogatóba, még mindig elég kába voltam. Az operációt végző orvossal másnap kb 2 percet beszéltünk, azt mondta, sikerült a műtét, csúnya volt, de kinn van, 2-3 hét alatt készül el a szövettan. A probléma az volt, hogy a műtét után még durvább görcsök jöttek rám, az autóban - a meghívókért mentünk apukámmal, jobb későn mint soha, höhö - a hátsó ülésen fetrengtem a fájdalomtól.
A szövettan jó sokára készült el. Aki várt már szövettanra, az el tudja képzelni, mit éltem át. Na végül kb 3 hét elteltével mehettem a szövettanért, telefonban csak annyit mondott az orvos, h oké, de személyesen kellett átvenni. Elmentem, megvizsgált ultrahanggal (!!), és mikor panaszkodtam, hogy továbbra is görcsölök, azt mondta van egy kis petefészek-gyulladásom, ad rá antibiotikumot. Hittem is meg nem is, hát honnan a fenéből szedtem volna össze petefészek-gyulladást? De mindegy, kezemben a kivont szövettannal, némileg megnyugodva távoztam, otthon még egyszer átolvastam, semmit nem értettem belőle, elég hosszú volt és részletes, 1-2 szóra rákerestem a neten is, de aztán hagytam a francba, mert a végén ott volt, hogy Sine mal.
És megcsináltam az antibiotikum-kúrát, aminek totál semmi értelme nem volt, azonkívül, h szokás szerint kicsinálta a gyomromat.
Nem sokkal később elmentem a saját nőgyógyászomhoz, mert a hasam csak fájt továbbra is, és a végére akartam járni. Azzal fogadott, hogy "Hallom, nem is polipja volt, hanem miómája?"
Miii???? Azt hittem, rosszul hallok. Hogyhogy mióma? És ha az operáló orvos is tudta ezt, nekem miért nem mondta? És mit jelent ez egyáltalán? Megmutattam a szövettant, ahogy olvasta, már rázta a fejét. Mondta, hogy csináljunk egy ultrahangot, lehet, hogy benn maradt egy része. Kiderült, hogy nem egy része maradt benn, hanem az egész. Ugyanott volt, és ugyanakkora mint a műtét előtt, basszus. Ugyanis ez a fajta műtét a miómára nem igazán jó, mert a mióma izomrostokból van, ezért kemény, szemben a polippal, ami nyálkahártya-burjánzás, tehát puha, és le lehet kaparni. Elkeseredtem. Akkor a történet még csak most kezdődik? Mi értelme volt akkor ennek a műtétnek? A dokim szerint az, hogy legalább van egy szövettanunk, tudjuk, hogy mióma, és hogy jóindulatú, mert egyébként nem egy szokványos darab, és UH kép alapján akármi is lehetne. Na kössz. Már csak azt nem értem, hogy ugyanezt az operáló orvos nem látta az ultrahangon? Ha látta, akkor miért hülyített a petefészekgyulladással???