Helyzet

Javában dobozolunk.
Már megtelítettünk olyan 15 dobozt, plusz egy óriásbőröndöt, és néhány táskát.
Jó kis logisztikai feladat, ugyanis 20-án elmegyünk haza, karácsonyozni, de addigra kb ki kell üríteni a lakást (na jó, valójában behordani a dolgokat az egyik szobába, ill. le a tárolóba).
Haza kell vinni az ajándékokat ugye, egy csomó olyasmit, ami B-ben nem fog kelleni, de otthon valakinek kell / jól jön, pl a mikró), mindenkinek szépruhát, nekem tanulni/dolgoznivaló könyveket meg cikkeket, laptopokat, satöbbi. Ja, meg olyasmiket, ami itteni jóság és otthon nincs, vagy elérhetetlen, például a szupergyapjúmosószert (képzeljétek, az összement gyapjúpulcsit megjavítja, hallottatok már ilyet??), meg ipari mennyiségű parmezánt és crudot, hogy a többit ne is említsem. Még jó, hogy autóval megyünk haza.

Aztán itt kell hagyni annyi cuccot, ami pár nap ittléthez kell, és a többit pedig mindet összecsomagolni szállítható állapotúra.
Valamikor januárban visszajövünk F-fel, aztán jön a kamion, felpakolunk rá és huss. Mi meg szintén huss, miután visszaadtuk a kulcsokat, meg mindent szépen elintéztünk itt, szerintem mi fogunk hamarabb odaérni az új kéróba, nem a cuccok.

Ennek kapcsán soha nem látott selejtezésbe fogtunk (igen, hajlamos vagyok gyűjtögetni, volt például 2005-ös angol IKEA katalógusom tegnapelőttig). Olyan 15 kiló ruhától már megszabadultunk, és még lesz... F már meghirdette azokat a dolgokat, amit megpróbálunk eladni, a jó kis féléves mosógépünket már meg is vették (de még szerencsére itt van, az utolsókat mosom vele), én meg felraktam az ingyen elvihetőket, hátha. Nem kell valakinek egy ágy? esetleg egy tolóajtós tálalószekrény? Na?

Egyébként utálok költözni.

Három éve(s) #2

Nade, vidámabb dolgokról akartam írni az előbb, csak eltérültem, de most akkor íme.

Még ősszel megígértük Micinek, hogy a szülinapjára rendezünk bulit. Semmi nagyzolás, csak már nagyon várta a szülinapját, meg régóta szerette volna meghívni a barátait, és úgy gondoltuk, hogy ez jó alkalom. És persze egy kis búcsúzkodás-fílingje is volt a dolognak, több nagy vendégség nem igazán lesz már itt, két hét múlva költözünk, javában dobozolunk.

Szóval, már pár hete szervezkedtünk, először máshol akartuk tartani, de némi töprengés után végül a házibuli mellett döntöttünk, úgyhogy szombat délelőttre hívtuk a csipet csapatot. A meghívottak egy része a bölcsis barát, másik része az ovis, összesen tíz gyerek volt, egy fiú, a többi lány, és mindenki (minden dimenzióban) nagyobb volt Micinél. Az ovis barátnői kivétel nélkül öt évesek. Hát vicces volt, a lakásunkban szerintem nem voltak még sosem ennyien, némely gyerekkel mindkét szülője eljött, sőt, valakinek a kishúga is,  és hát a gyerekszoba az elég kaotikusan festett utána. De mindegy, tök jó volt, Mici a közepén majdnem elaludt, (előtte kissé elnyúlt arccal nézte az ölemből, ahogy a kis barátai szétbontják a szobáját, játékait, szerintem nem volt felkészülve, hogy milyen lesz, amikor tízen játszanak a játékaival), de aztán szokása szerint 5 perc múlva már teljesen felélénkült újra, a három gyertyáját elsőre elfújta, és meg volt hatva az egésztől. Egyébként én is, nagyon klassz ajándékokat kapott (jó, oké, volt minipóni, meg hercegnő is köztük, ami nem az ízlésem, de mindegy, ő örül neki). És hát a szülők is, már akivel sikerült pár szót váltani, tök szimpik voltak. Az egyik kislányt egyébként csak leadta az anyukája, és megkérdezte, mikor jöjjön érte, majd elment, biztosítva minket, hogy jól fogja érezni magát. Nekem ez kicsit furcsa volt, nem tudom, hogy dolga volt-e neki, vagy talán attól félt, hogy nem érezné jól magát a többi szülővel. Minden esetre F sajnos 14 órát mondott neki, és az utolsó félórában már aggódott a kislány, de szerencsére egy fellow anyuka pártfogolta, aztán valahogy kihúztuk addig, de mondjuk, ha meghagyta volna a számát, azért felhívtam volna a mamáját...
Amúgy tényleg jól sikerült az egész, a bölcsis banda maradt a legtovább, és nagyon megható volt, ahogy búcsúzkodtak, nagyon szeretik Micit, meg szerintem minket is, és nekünk is nagyon fognak hiányozni. A bölcsis szuperdadus majdnem sírt, a nyakamba borult, szerintem szimbolikus az ajándéka is, és olyan levelet írt hozzá, hogy majdnem elbőgtem magam. És V anyukáján is látszott a kétségbeesés, hogy mit mond majd V-nek, ha látni szeretné Micit (a number one barátjának tartja)??

Három éve(s) #1

MICI HÁROM ÉVES! Hhhhhh.... Komolyan, rohan az idő.

[A napokban a kezembe került a naplóm (mármint az offline igazi naplóm, amit elég hébe-hóba vezetek, de a Mici születése körül pont elég sokat írtam bele), szóval elolvastam, amiket három éve írtam. Hát majdnem elbőgtem magam. Egy horror, még visszaolvasva is, és komolyan mondom, hogy nem tudom, hogy éltem túl az egészet... mármint lelkileg olyan rettenetesen megviselt, hogy tényleg nem tudom, hogy hogy volt erőm létezni... El tudjátok képzelni, hogy pár órásan a kezembe adták a gyerekemet, és aztán majdnem _három napig_ nem? És vajon ő emlékszik rá, hogy a kezdet kezdetén alig látott? És vajon felfogta, amilyen durva dolgokat mondtak a kórházban? Pár "tapintatos"  mondat ma is a fülemben cseng, ezek pl.: "Ez egy kis vakarék.", "Na te is jól kibabráltál anyáddal"... és még sorolhatnám. Sokszor eszembe jut az is, hogy miért nem kaptam meg vajon a "rendes" zárójelentést (a dokim elmesélte, hogy milyen hosszú lett miután részletesen leírt benne mindent, de amit végül kaptam, az csak egy rövidített verzió volt, egy olyan orvos jegyezte, aki nem volt ott, amikor operáltak, és láthatóan kijegyzetelte az eredetit). Valahogy akkor nem kérdeztem rá egy csomó miértre, eleve egy csomó mindenre rá lehetett / kellett volna kérdezni, de akkor egyszerűen le voltam bénulva, most meg már úgyis mindegy, ugye.]

Vallomás

Hát ettől most könnybe lábadt a szemem.
A bejegyzéstől, de különösen Molly kommentjétől.
(Szia Tamko! Szia Molly!)

Otthon voltunk

... Mici és én. Amennyire szoktam várni ezeket, hát most annyira nem, több rémes dolog volt terítéken. Beszélni pl újra a fontos emberrel. Aztán beszélni a főnökömmel, hogy most mi lesz (augusztusban már elígérkeztem a visszajövetelre, de ugye mégsem tudok).
Aztán, mondjuk ez a legkevesebb, szerepelnem kellett egy rendezvényen, és az utóbbi három  évben kissé kijöttem a gyakorlatból.
És mindezek mellé még ezer más dolognak kellett beférnie, amit jól keresztülhúzott pl az. hogy csütörtökön mindenre képtelenné tett egy remek kis migrén, de még a fogorvost is le kellett mondanom aznap.

Na mindegy, kissé az esélytelenek nyugalmával vágtam neki a dolgoknak, viszonylag jól mentek.
Fogorvoshoz eljutottam, nőgyógyászhoz sajna nem, hát ez vsz. már csak januárban...

Közben F kiválasztotta az új lakásunkat a következő bázishelyen, két szoba, nappali, berendezett konyha (amúgy üres az egész) és van benne még mosagatógép is (hurrá, sosem volt még olyanom) és kád is (hurrá, az utóbbi 3 évben olyan lakásokban laktam, ahol nem volt). És még szuperbónuszként erkélye is van, ójessz. Most már csak át kell költözni, semmiség. Otthonlétem alatt még egy jót veszekedtem F mamájával (miért nem megyünk haza témakörben - és mikor próbáltam elmagyarázni, h én sem így terveztem, ill. az én életemet aztán nagyon megbonyolítja ez, akkor nemes egyszerűséggel közölte, hogy miért nem állok a sarkamra. Aha.)

Szóval azt akarom mondani, hogy mióta külföldön élek ez volt a legbénább otthonra-ruccanásom,komolyan, még egy masszázsra se jutottam el, hát élet az ilyen?