Előzmények #4

Na, akkor itt az utolsó (előtti?) rész. Ott hagytam abba, hogy 2008 januárjában úgy döntött az előző hysteroscopiát végző orvos, hogy nincs szükség a másodszori beavatkozásra (= a műtéti befejezést is beleszámítva a 4. műtétre) a mióma megszületése után, hanem viszlát, éljek boldogul, szüljek gyereket.
Igen ám, de a panaszaim csak nem múltak el teljesen. Enyhültek valamelyest, de menseskor pl. továbbra is görcsöltem, szóval nem volt tök oké a dolog. Na, olyan április környékén vissza is mentem én az én dokimhoz, hogy ez és ez van. Ultrahang... és basszus, megint ott volt. Ugyanott, ahol korábban (a méh fundusából, vagyis tetejéből az üregbe befele nőve), csak kisebb volt, olyan 2-2,5 centi. Ráadásul, az is kiderült az ultrahangból, hogy a méhfal egy helyen kb 2-3 milliméteresre vékonyodott az eddigi történések miatt. Na mindegy, azt mondta a dokim, hogy mivel ez még ilyen jó kicsi, talán sikerülhet mellette a terhesség, vágjunk neki, és a dolgot megsegítendő, Clostilbegitet írt fel a következő 2 ciklusra. Hát nem sikerült.
Őszre aztán a mióma jó szokásához híven megint jól megnőtt, de ekkor már azt mondta a doki, hogy most már muszáj lesz egy nagy hasi műtét, mert világos, hogy az eddigi módszerek nem váltak be. Na, össze is hozott egy szuper sebésszel, aki egyrészt halálra ijesztett megint azzal, hogy rosszul néz ki, viszont némi reményt adott azzal, hogy talán mégis sikerül ezzel a kevésbé invazív módszerrel a dolog. Vagyis azt mondta, hogy hysteroscoppal fogja elkezdeni, aztán majd meglátja. A beavatkozásra szeptemberben került sor, ugyanolyan volt, mint a múltkori, azzal a különbséggel, hogy sokkal szarabb, szinte embertelen környezetben, ráadásul az orvos csak akkor közölte, hogy semmiképp nem fog felvágni, amikor már a műtőasztalon voltam... Ami az én szempontomból érthetetlen volt - sőt, ha előre tudom, talán nem is vállalkozom rá, mert már kiderült, hogy a kisműtét nem oldja meg a problémát... és iszonyatos elszánás kellett ahhoz, hogy hagyjam magam felvágni... Úgy éreztem, hogy erre mégegyszer nem leszek képes.
Na, a műtét után felhívtam az orvost, így volt megbeszélve, és kerek perec közölte, hogy ez sajnos rosszindulatú. Egy világ omlott össze bennem... Nagyon határozottan mondta... és tudni kell róla, hogy rengeteg daganatot operált már... Az ellenvetéseimre azt mondta, hogy a legutolsó szövettanom is majdnem egy éves, azóta sok minden történhetett, mindenképp gyanús, hogy rendkívül gyorsan nő. A másik rossz híre az volt, hogy persze nem sikerült eltávolítani teljesen. Bőgve hívtam a saját dokimat, aki nagyon kedves volt, próbált megnyugtatni, hogy korábban is mondtak már rá ezt-azt, és mégse volt igazuk, ne gondoljak rá, amíg nincs meg a szövettan.
3 hét idegőrlő várakozás... A végén már naponta telefonáltam be, hogy elkészült-e... Aztán egyszer azt mondták, hogy kész, de nem mondhatnak semmit... szágulodttam befele... A nővér kikereste, szó nélkül adta a kezembe... Nagyon hosszú szöveg volt, az eddigi leghosszabb, de a végén ott volt, hogy nincs semmi rosszindulatú. A hirtelen megkönnyebbüléstől majdnem elbőgtem magam, azért a biztonság kedvéért elkaptam egy orvost, és megkérdeztem, hogy tényleg jól értem-e. Megerősített, hála Istennek. Körbetelefonáltam a fél világot. Az örömöm addig tartott, amíg az operációt végző orvost elértem, aki alig akarta elhinni, be is olvastatta az egészet a telefonba, aztán mondta, hogy menjek el a rendelésére, megvizsgál és megbeszéljük, hogyan tovább. Csak tisztességből mentem el, a hasi műtétről hallani sem akartam.
Ráadásul amiket mondott!! Huhh. Pl olyanokat, hogy az egy dolog, hogy ő kiszedi onnan a miómát, de hogy teherbe tudok-e esni valaha utána, azt nem tudja garantálni, mert olyan rossz helyen van... Szóval nem tűnt nagyon vonzónak a lehetőség. A saját dokim azt mondta, hogy nem véletlen, hogy még ez a szuperorvos se merte elsőre bevállalni a hasi műtétet, tényleg kockázatos.
Végül azt találták ki, hogy fél évre leállítják a ciklusomat, vagyis mesterséges menopauzába küldenek, hátha ettől valamennyire összemegy a göb, ezáltal kedvezőbb helyzet teremtődik a műtéthez. Hát ez már végképp borzaszóan hangzott, nem akartam hagyni magam. Úgy döntöttem, hogy utánajárok minden elképzelhető lehetőségnek, és csak akkor adom be a derekamat, ha minden kötél szakad. Az idő meg persze sürgetett, mert december elején kellett volna mennem ahhoz az n+1-edik orvoshoz, aki elkezdi velem ezt a ciklusleállítós borzalmat, és ekkor már november volt.