Choose life - Hosszú bejegyzés

Na, úgy döntöttem, hogy ne maradjon ez az új évre, inkább gyorsan legyünk túl rajta még idén. A szüléstörténetet 2 részben fogom megírni, a széplelkűeknek csak az 1. részt ajánlom, a 2.-at csak hardcore horrorkedvelőknek és saját felelősségre.

Szóval. Néhány főbb mozzanatot F már megírt, de a teljesség és a történeti hűség kedvéért nyilván azokat se hagyom ki. Meg pótlólag megírom az Előzmények 5. fejezetét is, amit idáig nem sikerült különböző okok miatt.

***Akkor az Előzmények röviden***
Ott hagytam abba, hogy tavaly ősszel (2008. szept.) hasi műtéttel akarták eltávolítani az akkor kb 4 centis miómámat, mégpedig úgy, hogy először fél évig (kb 2009 májusig) hormonmegvonás, attól hátha összemegy a mióma, és ezzel kedvezőbb helyzet teremtődik a hasi műtéthez (2009 nyarán). T.i. az elhelyezkedése és típusa komoly műtéti kockázatot hordozott, nem véletlen, hogy a nagyon profi sebész, aki a 2. hiszteroszkópiát csinálta, az utolsó pillanatban döntött emellett a hasi műtét helyett, noha előre tudta, hogy ezzel nem fogja tudni eltávolítani az egész göböt. Na, valahogy a hormonmegvonás ellen már minden porcikám tiltakozott, és már először is nagyon nehezen szántam rá magam a a hasi műtétre, és baromira örültem, hogy mégse az lett. Úgyhogy úgy voltam vele, hogy amíg bármilyen más megoldás elképzelhető, addig inkább azt választom. Ekkor merült fel a mióma embolizáció, mint lehetőség, ez egy elég szofisztikált eljárás, a kockázata elég alacsony, szóval kedvezőnek tűnt, bejelentkeztem egy előzetes kontrollra, kiderült, hogy az esetemben semmi akadálya. Csak zárójelben, a nőgyógyászok elég szkeptikusak voltak a dolog sikerét illetően, addigra már le volt szervezve a hormonmegvonó kúra... Nagy-nagy szerencsémre még decemberben mehettem az embolizációra, az akkor 5 centi körüli miómámra azt mondták kb. fél év, mire felszívódik, de a terhességgel még 1-1,5 évet kéne várni, hogy a méhem teljesen regenerálódjon a rengeteg korábbi beavatkozás után.

Fejszámolás és kiderül, hogy nem teljesen így alakult a történetünk. A mióma hipergyorsan kezdett eltűnni, február végén már csak másfél centis volt, és ekkor a mi kislányunk - khm khm óvintézkedéseink ellenére - úgy döntött, hogy ő jön. Volt nagy öröm, mikor kiderült! Én nem tudom, hányszor hallottam az utóbbi években, hogy nem valószínű, hogy lesz gyerekem... Az öröm 2 hónapig tartott, ekkor egy vérzés miatt ágyba parancsoltak. Mellékszál, de ezalatt a 2 hónap alatt a mióma elszabadult, konkrétan nagyobbra nőtt, mint az embrió petezsákostul, mindenestül... A másfél hét alatt, amit kórházban töltöttem, szinte az összes orvos azt mondta, hogy semmi esélye, hogy megmaradjon a baba. Utána hazaengedtek, nem kelhettem fel, de reménykedtem, hogy majd ha a 12. hetet betöltjük, akkor kicsit lazul a dolog.
A 12. héten kiderült, hogy placenta previa totalis-om van, vagyis a lepény teljesen a méhszájon tapad. Mondjuk halvány sansz volt rá, hogy feljebb megy, de nem ment.
A 28. héten meg felmerült az, amiről korábban már részletesen írtam, hogy a lepény be van nőve a méhfalba, de ezt nem tudták egyértelműen megállapítani, csak valószínűnek tűnt
November 30-án befektettek a kórházba, ahol a császár napjáig majd mindennap kijutott az ijesztgetésből, hogy ugye tudom, hogy mi is lehet a következmény ... hogyne tudtam volna, de nem esett jól minden nap szembesülni vele. Mindenki ijesztgetett, orvosok, nővérek, szülésznők.... Ahogy közeledett 9-e, egyre jobban rettegtem. Valahogy annyira az volt bennem, hogy amíg itt van bennem a baba, addig minden oké, de hogy mi lesz azután...



***December 9. Szüléstörténet, 1. rész.***

Körülbelül reggel fél 10-kor toltak a műtőbe, a műtét kb. 10-kor kezdődött. F egy ablakon keresztül nézhette az eseményeket. Spinális érzéstelenítésben csinálták, elég fura, mert tényleg érez az ember dolgokat, de fájni nem fáj. Így nagyjából követni tudtam az eseményeket, meg egy csomó mindent meséltek utóbb az orvosok is. Az elején volt egy kis vacakolás, a spinált 4. szúrásra sikerült bevinni. Aztán egyszercsak mondták, hogy van már a hasamon egy vágás.
A babát elég gyorsan kiemelték, bár egy kicsit küzdelmes volt, mert nagyon befészkelte magát, alig érték el a lábát vagy a fejét. 10:10kor emelték ki, jó volt hallani, ahogy felsír. Futtában odamutatták, kis liláspiros csomag volt, nagyon picike! Kérdeztem is, hogy mekkora, és elképedtem, amikor mondták, hogy 2370 gramm, mert az elmúlt héten 2 UH is volt, és 3200 ill. 3050 grammra becsülték. Kérdeztem, hogy minden rendben-e vele, mondták, hogy igen. Azután még jót küzdöttek a dokik, arra emlékszem például, hogy a köldökzsinórvér-levétel nem nagyon akart sikerülni, és az egyik doki egyszer azt mondta, hogy hagyjuk már a p...ba a köldökzsinórt... Arra is emlékszem, hogy a nagyon helyes fiatal aneszteziológus időnként jelentést tesz, hogy mennyi vért vesztettem eddig (még jó, hogy fogalmam se volt, hogy mennyi az annyi). Azt tudom, hogy a belémadagolták azt a 3 egység vért, amit direkt nekem rendeltek. Az nyilvánvaló volt, hogy a lepénnyel elég komolyan küzdenek, sokat pusmogott a három doki, ezeket nem igazán hallottam, de lehet, hogy jobb is. Rohadt nehéz volt leválasztani, de valahogy sikerült, csak nagyon vérzett. Aztán valahogy vége lett az egésznek (dél körül talán), engem kitoltak, talán még meg is kérdeztem, hogy a méhem is megmaradt? És amikor mondták, hogy igen, végre fellélegeztem.
A császáros őrzőben F már várt, nem sokkal később kihozták a babát is, tündéri volt, egyszerűen gyönyörűnek láttam, és leírhatatlan volt az érzés. Kb. olyan csacsiságokat mondtam neki először nagy zavaromban, hogy "hát itt vagy"..."szia drágaság"... Hosszú idő után először éreztem úgy, hogy minden rendben, küzdelmes volt, nehéz volt, rengeteg bizonytalansággal, de a kezünkben a boldogság, megúsztuk a borzalmakat... Boldog voltam, végtelenül boldog, és hálás.. és megkönnyebbült...



*** December 9. Szüléstörténet, 2. rész***

Körülbelül egy órával azután, hogy kitoltak, elkezdtem elég erősen vérezni. Viszonylag jól éreztem magam, folyatták belém a véreket... de az orvosok egyre sűrűbb látogatásából nyilvánvaló volt, hogy baj van. A vérzés nem akart csillapodni, próbáltak mindenfélét, nyomkodták a hasamat, jegeltek, nem is emlékszem mindenre... Ebből a délutánból eleve csak mozzanatok vannak meg. Megvan az, ahogy a szülésznő cserélgeti alattam a lepedőt.... A férjem arca... A dokim, ahogy beszaladgál... A sokadik hasnyomkodás - vérömlés - lepedőcsere után egyszer csak megéreztem, hogy vége, kicsúszik a kezünkből a dolog... Valahogy átfutott az agyamon, hogy nem úsztuk meg, dehogyis.... most jön a feketeleves... Hirtelen nagyon reménytelennek éreztem a helyzetet... Nem sokkal később megjelent a nagyfőnök főorvos, aki benn volt a császáron is, és szomorú arccal elmondta, hogy nem tudnak tovább várni, a vérzés nem csillapodik, a vérveszteség miatt életveszélyes az állapotom. Újra meg kell, hogy műtsenek, és ki fogják venni a méhemet. Mondtam, hogy mindent értek, és próbáltam pár kérdést feltenni, amire tisztességesen válaszolt is - ezek kb. arról szóltak, hogy biztos-e, hogy ez az egyetlen megoldás, nem lehet-e, hogy felnyitnak és mást találnak, mint amire számítanak, ami esetleg máshogy is orvosolható... Valami szikrányi reményt, fogódzót próbáltam keresni... Kiderült, hogy gyakorlatilag nulla az esély, hogy más fog történni, mint amit mondtak, de azért én még egy nagyon picit reménykedtem. Megkértem F-t, hogy szóljon a szüleinknek... Aztán villámgyorsan betoltak a műtőbe. F-en láttam, hogy eléggé kétségbe van esve, még adtunk egymásnak egy csókot a műtő ajtajában, aztán talán még valami V-t vagy felfelé tartott hüvelykujjat is mutattam neki. Fura, de egyáltalán nem éreztem magam életveszélyben, nem volt halálfélelmem, csak végtelen szomorú voltam, hogy mégsem sikerült... A műtőben láttam, hogy F megint ott ül az ablaknál, kérdezték, hogy akarom, hogy ott maradjon-e, de nem akartam, hogy ezt végignézze, úgyhogy megkértem valakit, hogy küldjék el.
Aztán már nem sok mindenre emlékszem, mert ez a műtét mélyaltatásban zajlott. Azért fura, hogy az pl. megvan, hogy a dokik azon filóznak, hogy hova vigyenek utána, fel az intenzívre, vagy vissza a császáros őrzőbe,  végül az előbbi lett - viszont nem ébresztettek fel rögtön a műtét után, hanem altatva, csővel a számban toltak ki, a család holtra vált a látványtól... vagyis fogalmam sincs, hogy ezt mikor mondták, illetve hogyan lehetséges az, hogy emlékszem rá..
Persze az történt, amit előre mondtak. A dokim utóbb elmondta, hogy gatyáig leizzadtak, már az első műtét se volt fáklyásmenet, de a másodiknál hajszálon múlt, hogy nem maradtam ott, rettenetesen féltek, hogy elveszítenek. A lepénynek az ágya vérzett, nem lehetett elállítani, mert a méhszáj és a körülötte lévő terület nem képes összehúzódni, ezáltal nincs, ami összenyomja az ereket, ami csillapítsa a vérzést. Rengeteg vért vesztettem, csak a műtét napján összesen 12 egység vért és plazmát kaptam, meg másnap még 5-öt. Az intenzíven 2 napot töltöttem, és műtétek másnapján felmerült, hogy még harmadszor is fel kell, hogy nyissanak a hasamban felgyűlt vér miatt. Mivel nem volt egyértelmű, hogy minek nagyobb a kockázata, ha abban az állapotban újra megoperálnak, vagy ha úgy hagyják, végül az utóbbi mellett döntöttek, mert a nőgyógyászok nem nagyon akartak mégegyszer műtőasztalon látni.

Az éjszaka és a másnap nagyon rossz volt, na akkor volt halálfélelmem. Többször is olyan görcsök fogtak el, amilyennek kb. az infarktust képzelem, rettenetes volt. És noha pontosan tudtam, hogy kivették a méhem, valahogy fel se fogtam igazán. Eltartott egy ideig, amíg rámtört ennek az egész súlya, minden bánata, fájdalma... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágott földhöz. Nem egy gyereket terveztünk F-fel, hanem kettőt vagy hármat... És itt maradtam méh nélkül... El se tudom képzelni az életemet... Három hete még itt rugdalózott a hasamban a kislányom, és ilyen már soha nem lesz... Rengeteget imádkoztam, hogy ne így legyen,  hogy megússzuk méhkivétel nélkül... Lehet, hogy inkább lelkierőért kellett volna fohászkodnom, talán az meghallgatásra talált volna. Nem értem, nem tudom, mikor fogom megérteni, ha egyáltalán, hogy miért kellett így lennie. Lehet, hogy van értelme, de egyelőre nem tudom, nem találom...